Apokalipszis novellák

Jött a távirat, az állt benne, a halál oka fejlövés. Orosz? Német? Milyen város, van itt térkép? - Meg ne nézd! Egyszerű ember, egyszerű élet - tíz év cigarettagyár -, éjjel csikorgatott fogak. Egyszerű voltam. Volt egy nyár.

Kisiparos lánya voltam, de valaki eldöntötte, hogy nem férsz el idefent köztünk, s beásatott a földbe. Most senki lánya se vagyok, nincs cigarettagyár se, nem várok, itt nem maradt már remény a reményre. És másra sincsen, többé éhes szájak sincsenek. Ha voltak is, ezután nem lesznek már istenek.

Nem félsz, hogy rád nőnek a nagy terek, a belváros üres téglalapjai, a rád zuhanó, hirtelen utcafény? A veled szembejövő úr fején ijedtséget nem kelt benned a fura kalap? Nem félsz, hogy mindig benned marad, és emészti testedet a kór, nem félsz akkor, amikor ingeden ismeretlen, nedves folt szárad? Aggódnak érted is, utánad is sír valaki, azért nem félsz?

Attól, hogy beleveszel a tájba, nem félsz? Az ágak is csak kezek, s mint olyanok, szórakoznak veled, ez simogat, az üt, az int, és ott maradsz végül megint, a homokkőoszlopok között, fejed mint hajlongó fűszál lejjebb szeged, mígnem megérinted homlokkal a földet. Ebből lettél, ez lesz belőled, pedig annyira mások most az atomjaid.

„S még az se jön kiről pedig

úgy hittem hogy bennem lakik“

- Csorba Győző

Hadd írjak egy pár sort a klónomról. A világon először talán engem sikerült klónozni, mindez persze a föld alatt történt egy titkos laboratóriumban. Hogy miért? Nos, annyi volt csupán a célom, hogy ne unatkozzak. Mirtill professzor (nevezzük most így), régi barátom, járatos az orvostudományokban, én pedig beleuntam már mindenbe, amibe csak lehetett, így lett a mi egyezményünk egy égben köttetett paktum. Még volt bennem viszonylag sok remény, vagyis inkább elvárás akkortájt, amikor véget ért a nagy háború. Hazajöttem a frontról - az orosz frontról,  elégedetlenségemet így senki sem értette. Azt mondták: „Albert, ön annyi halált látott, hát nem lett ettől tetszetősebb az élet? Ha győztesnek nem is érzi magát, legalább szerencsésnek, annak kéne! Nem mindenki mondhatja el magáról ilyen időkben, hogy megkímélte az Isten.“

Megkímélt, az igaz, megkímélt attól, hogy elessek, megkímélt a spanyol náthától is, tehát el nem vett tőlem semmit, de nem is adott mást, csak egy Orion 7033-as háromlámpás hálózati készüléket. Műszaki hibás volt ugyanis, én meg elhozhattam a gyárból, ahol dolgozom. Úgy gondoltam, meg tudom javítani, persze, ahhoz tudnom kellett volna, mi a baja. Néha, ha úgy tartotta kedve, tökéletesen működött, máskor pedig csak nem akart megszólalni. Ez a csökönyös rádió volt az egyetlen társam.

Nem meglepő tehát, hogy hagytam Mirtill professzornak, hogy előállítsa a klónomat. Azt mondta, veszélyes lesz a művelet, talán bele is halok, de az Isten most is megkímélt. Neki sem tetszett volna, ha a világ első klónozásához halál társul, vagy csak egyszerűen elege lett abból a sok halálból egy időre, és inkább kíváncsi volt, hiszen ha mi kaptunk kicsit Istenből, akkor benne meg van egy kicsi az emberből, azt hiszem. Mihelyt készen lettünk, és én meg a klónom elhagyhattuk a kórtermet, elmondtam a másomnak, hogy én már két életre eleget láttam, úgyhogy mától ő fog helyettem dolgozni. Meg úgy általában élni is, én csak feküdnék, meg néha olvasgatnék, ha lehet. Asszony híján főzött is rám a másik én, de soha nem segítettem neki másban, csak az evésben. Igen sokáig nem panaszkodott, de aztán láttam rajta, hogy feszült, hiszen az ilyet magán is észreveszi az ember.

- Nem szeretek az Orion gyárban dolgozni – mondta, miután megkérdeztem tőle, mi a baj. - Monoton. Meg aztán barátaink sincsenek. Nem kéne néhány? Nem kéne szórakozni, legalább kártyázni néha? Hogy hazudjuk majd azt, hogy ikrek vagyunk, ha senki se lát minket?

Én az ágyon feküdtem, legjobb szokásomhoz híven, és azt feleltem:

- Én is sok mindent akartam az életben, aztán semmi sem lett belőle. Te mit követelőzöl, amikor nem is létezel?

- Vedd tudomásul, hogy én még nálad is jobban létezem! - mondta a klónom. - Te ezt nem tudod, de az én sejtjeim és atomjaim minden párhuzamos valóságból és több dimenzióból is tartalmaznak információkat. Ez a klónozáshoz elengedhetetlen.

Tudta, hogy meglepődöm majd. Felültem, sajgó, nem rendeltetésszerűen használt tagjaim tiltakoztak. Hozzászoktak a folytonos fekvéshez.

- No, akkor te látod a jövőt? - kérdeztem.

- Látom.

- Mit látsz? Milyen lesz mondjuk... a következő század?

- Tömegeket látok, barátom. Ne becsüld alá a tömegeket. Elég sok embert még az égből is látni, tömegek tüntetnek változást előidézve, de tömegek mennek a háborúba is. Tömegek eszik el egymástól az ételt, és hogy még több ételt ne vegyenek el tőlük a gazdag egyedek, tömegek segítségére van szükségük.

- Baromság, ez most is így van! Ne szórakozz velem, azt mondd meg, lesznek-e repülő autók.

- Minek repülő autó, ha van repülő repülő? - A klónom lemondóan rázta a fejét.

Szerettem volna megkérdezni, hogy jobb lesz-e majd a jövő, de megválaszoltam a saját kérdésemet.  Amit a másom mondott a jövőről, az a jelenre is igaz, és ha nem változik semmi, már ami a világ alapkérdéseit illeti, akkor nem lesz se jobb, se rosszabb, csak más. A klónom, azt hiszem, tudta, hogy mire gondolok, mert mintha bólogatott volna, miközben visszament a konyhába.

Egyébként van itt még egy dolog, amit érdekesnek találok. Én ugyebár feladtam az életet, és mindennapjaimat magányos sétákkal, olvasással, szivarozással, de legfőképp alvással töltöttem. Ez gyengévé tett, a bőröm olyan lett, mint a hártya, a szemeim köré füstös karikák ültek. Híztam is, nem is keveset, mivel fáradhatatlan klónom a munka után mindig készített nekem valamit. A hajam egy része kihullott, a maradék meg őszülni kezdett, de a másom, az ugyanolyan maradt. Egy napot sem öregedett, és állítása szerint ez így is marad, amíg világ lesz a világ, hiszen az ő különleges sejtjei meg atomjai máshogy működnek. Ő volt tehát az első klón és az utolsó ember a világon.

Alig egy évvel a klónozásom után a kényelmes ágyam a halálos ágyammá vált. Tüdőbajban szenvedtem, nem volt már sok hátra, pedig rengeteg orvosnál jártunk. A klónom persze nem kapta el tőlem a betegséget, minden nap megújult erővel ápolt engem.

- Na, most lesz csak jó életed – mondtam neki. A kezét fogtam, az enyém nyirkos volt és izzadt, az övé meleg és selymes. - Innen menned kell, hiszen te, azaz én meghalok. A világ minden táján eltölthetsz majd néhány évet, évtizedet, mindent kipróbálhatsz. Ezer, sőt, millió feleséged lehet, meg ezer, sőt millió szakmád. Várod már, ugye?

- Nem várom, hiszen te se vártad.

- De azért élvezni fogod? - kérdeztem. Nem mondott semmit.

Nagyjából ennyit tudok mesélni. a klónom keletkezéséről és az együtt töltött időről, ugyanis néhány héttel később meghaltam. Igen, azt elfelejtettem megemlíteni a bejegyzés során, hogy mivel eredetim elhunyt, ezért én, a másolat írtam le a gondolatait. Ez ugyebár nem lehet probléma, hiszen én ő vagyok, biztosan nem gondolhatott másra. Párhuzamosan létezni csak párhuzamosan elmélkedve lehet, ez a létezésem alaptézise.

egy internalizált homofóbiával küzdő, még nem coming outolt biszexuális férfi önmagának írt leveléből

Ha belegondolok, egészen logikus - utólag persze minden logikus. Néha azt hiszem, csak azért megy előre az ember, hogy láthassa, mi van mögötte, mit halmozott fel, milyen növények nőttek a lábai nyomán. Nem is lényeg, mi van elöl, nincs olyan, hogy jövő, sosem jövőt építünk, hanem múltat. Azért tapogatózunk a semmiben, hogy megfogjuk amit lehet, és hátra dobjuk, ami kell. Amikor meghalunk, megfordulunk. És amikor én megfordulok, most már tudom, hogy ott leszel te is az életművem valamelyik sarkában, egy nagy, vörös jel leszel a vonalon. És mögötted ott lesz az összes magazin, amit félmeztelen férfiak miatt szereztem meg kalandos utakon, és akkor még azt írtam volna magamnak a levélben, hogy érdekelnek a cikkek. (...) Én nem tudtam, túl sokáig nem tudtam, hogy magának is hazudhat az ember, ez nekem új. Kiben bízzak így?

(...) Ez a világ még undorítóbb így, hogy cserben hagytam magamat. Mindig rettegtem a rossz emberektől, gyerekként sosem a szellemektől vagy a szörnyektől féltem, hanem a betörőktől. Nem tudtam aludni, mert láttam magam előtt, ahogy az emberek bejönnek a házunkba és bántanak engem vagy anyámat. Nem tudtam dűlőre jutni azzal, hogy egyik kéz ölel a másik meg üt. A szájak mindegyike mást és máshogy mondott, és én nem akartam hallani őket, azt akartam, hogy minden ember ugyanazt mondja, mint a villamos, ahogy a megállókat sorolja vagy arra int minket folyamatosan, hogy vigyázzunk magunkra, ha leszállunk. Sosem mondtam el anyámnak, mennyire félek az emberektől. Alig kerültem kapcsolatba néhánnyal, mégis mind hagytak bennem valamit, amit nem kértem és nem akartam, hova tegyem ezeket?

Hova tegyelek téged? Nem foglak tudni elengedni. Mintha méz lenne a kezemen, hozzád ragadt. Bárcsak inkább neked írnék levelet, ha így lenne, azzal kezdeném, hogy szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. (...)

Itt volt az ideje leültetni egymással szemben a két Nicolót, és rengeteg mondanivalójuk volt egymásnak. Mindkettő szeret téged és mindkettő gyűlöli saját magát. És óvatosan járkálnak, mert a járda tele van repedésekkel, amikre nem szabad rálépniük, különben rossz dolgok fognak történni. Lehet, hogy ha rálépnek egyre, te elmész majd, és úgy kell tennünk, mintha nem lennénk mindig ott a hátunk mögötti térben, ha visszanézünk, pedig folyton visszanézünk, és látjuk majd egymást a furcsán hajló fenyőfák törzsében, jellegzetes topokat viselő járókelőkben és hallucinációkban, ha fáradtak leszünk és fájni fognak a szemet mozgató izmok.

Dél-Alföld, 1955.

- Az oroszok - suttogta Mihály.

Ketten hajoltak hozzá egészen közel, Jézsi és Jolán. Csendben hallgatták, mit hord össze az osztálytársuk, akinek a véleményére egyébként nem sokat adtak. Megrögzött hazudozó volt ugyanis.

- Az oroszok miatt vagyunk bezárva? - kérdezte Jézsi. - Mit akarnak az oroszok egy egész falunyi gyerekkel?

- Az apám mondta mindig, hogy a párt nem enged semmit, meg hogy miattuk nem szabad még beszélni se, hát, valaki nyilván beszélt közülünk, és most összeszedtek minket, hogy megtalálják, ki volt az.

- Jó, de mit beszéltünk? - kérdezte Jolán. - Én ugyan semmit se mondtam.

- Hát, a jó öreg géplakatos nem tudta kijátszani a rendszert! - Jézsi nevetett. - Akkor jobb, ha mi sem próbálkozunk.

Mihály nem mondott semmit, csak igazgatta a túlméretezett szemüvegét, mint mindig, amikor ideges volt. Ott is hagyták mind a ketten, de mihelyt Jézsi visszament a sarokba, hogy tovább faragja a mogyoróbokor ágából készülő botját, Jolán mellé ült, és tovább kérdezősködött.

- Mi van, ha tényleg igaza van? A Rozál férje besúgó, mindenki azt mondja, a Mihály apja meg állandóan szidta a pártot...

- Hagyj már ezzel a baromsággal te is, a Mihály apja meglépett, disszidált Amerikába, ez fáj neki. Mi azért vagyunk itt, mert betegség van. A felügyelőkön mindig maszk van, nem jönnek hozzánk közel, ha nem muszáj. Nem mennek soha haza, pedig a Rozinak most született gyereke, férje is van.

- De milyen betegség, Jézsi, hát miért nem jön a doktor házhoz, miért nem kapunk oltást? Betegséget otthon is lehet kezelni. Nem is vizsgál minket senki!

- Nem tudom és nem is érdekel – felelte Jézsi, majd a bicskája hegyével lehántolta a körbevágott, vékony kéregdarabot.

Vacsora volt, a védőnők csináltak mindent: ők főztek, ők terítettek meg, és evés közben mindenkinek a hónalja alá dugtak egy lázmérőt. Megkérdezték, folyt-e bárki orrából vér, és a válasz immár tizedik napja ugyanaz volt: nem. A karanténná alakított művelődési házba hetven gyereket zsúfoltak be, mindössze tíz felnőttel. A gyerekek legfiatalabbika hat, legöregebbike tizennégy éves volt. Nem mondtak nekik semmit, csak azt, hogy megfigyelés alatt lesznek most egy rövid ideig, és hogy minden rendben van.

Káposztát ettek, annyicska hússal, hogy néhány gyerek tányérjára nem is jutott belőle. Szaft nem volt, csak híg, fűszeres lé. Mihály kanala elmerült benne, majd ahogy kihúzta belőle, lassan visszafolyt róla a szürkés színű étel.

- Miér' nem eszel? - kérdezte Jézsi teli szájjal. - Megsértődtél, mi? Majd dúsítasz egy kis uránt, aztán lenyugszol.

- Egy hülye paraszt vagy, attól még, hogy apád a vasmű igazgatója - kiabálta Mihály -, egy fostos kis senki vagy, és ha lenne urán, igenis tudnám dúsítani házilag, mert az én apám megmutatta, hogy kell! Álljon bele a szaros botod a szemedbe!

Folytatta volna még, de sápadt szemeibe könnyek gyűltek. Ki nem folyt onnan egy csepp se, de csillogott a neonfényben a szemzuga, mint a pára az ablaküveg alján. Jézsi megsajnálta, és már épp bocsánatot kért volna, mikor Mihály nagy levegőt vett, és enyhén remegő, de korához képest öblös hangján hozzátette:

- Röhögjél csak apámon, de te is tudod, hogy a te anyád is őutána sír! A fél falu megbaszta!

Jézsi úgy pattant fel a hosszú padról, hogy kis híján az összes rajta ülő gyerekkel együtt felborította azt. Átnyúlt az asztalon, de mire mellmagasságban megragadta Mihály pulóverét, ott termett mögöttük két védőnő és könnyedén szétválasztották a vézna fiúkat.

Mindenkit visszatessékeltek a fekhelyeikhez, de Mihály, mint egy óvodás, kézen fogva húzta maga után a szép és magas Rozit, hogy segítsen neki átvinni a paplanját és a párnáját a terem másik végébe, minél messzebb Jézsiéktől. Rozi sokkal jobban félt, mint a többi védőnő, de annyira megsajnálta a félárva kis Mihályt, hogy még egy puszit is adott a homlokára, csak ne szipogjon tovább.

Jézsi le se vette róluk a szemét, úgy súgta oda Jolánnak:

- Ma este kiszököm, megnézem, mi van a faluban. Kiderítem, mi ez.

- És én veled megyek – mondta Jolán.