ECCE HOMO

Vagy épp azt a másikat, hogy itt a legjobb. Kinek melyiket. Valamiért csakis a végletek. Az egyszerűen szerethető helyek, amikbe nem kell belepusztulni, elfogytak. Ez jutott. Sorsot vizionálni minden kátyúban. Fuldoklás közben üvöltve vitázni, hogy víztározó vagy óceán. Felhők hazafelé.

Ki adhat többet ennél? Kényelmetlen székek, murvára kitett asztalbillegésben hosszúlépés. Tragikus távlatok illesztési hibái. Beégett arcaink. Karikatúrának is túlzás önkép. Világszabadalom hallgatás. Repceföldek a századok mentén így is.

(...)

Persze mi mindenről tudunk szomorú képet csinálni. Párába írt táj egy ezer éve késő járat ablakán. Legalább azt megérdemelnéd,  rendesen megszólítsalak. Te, ahol a szabály csak azt írja elő, hogy rá legyen írva, „ITT NYÍLIK”, azt nem, hogy valóban ott nyíljon, hazám.

Magyarország

mi voltál volna örökké nem tudom marék százas szög egy hely egy eszme valahány elgázolt kisróka teste holdfény a trágár keréknyomon

már nem tudom és sohase tudtam valahol voltam beszéltem aludtam magammal mással adódik mindig valami máshol valaki mindig

mi voltál volna örökké nem tudom látható fűszálak képtelen magány fecskefészek az idő homlokán aprópénz tócsái az asztalon

már nem tudom és örökre mindegy az is hogy az „örökre” hol van én egy öregasszony két lába voltam és jártam a földön és vittem a hazám

Hazádból, hogyha még bírod, Ne menj el, ó, magyar. Hogy menekülj, lesz mindig ok, És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott? Bevándorló lehetsz, Nem tudhatod, végül melyik A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar, Terméketlen, sivár, De van még, ki zenét szerez, És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért, Mert másként nem tehet. Hogy itt vagy, erőt ad nekik, S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha, Ki itt él, mélyrepül. Megúszhatják a vétkesek, S te bűnhődsz vétlenül,

Míg annyi jóval van tele A másik serpenyő, Ha baj van, ki ne mentené, Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon, Sötétben lenni fény, Hogy fölemeld, ki megrogyott, És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni, Kinek nincs is hova, Legyen szegény, hajléktalan, Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól Kihúzták a talajt. Légy fül, ha semmit nem tehetsz, Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező, S még így is otthonod, Rád simul minden rég bejárt Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind Az összes elveden, De szétolvadnak a szavak Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd, Fegyver vagy te magad, Mind különleges ügynök az, Ki mégis itt marad.

Maradj tövisnek, bőr alatt, Ha bírod még, magyar, Légy viszkető seb, mit a kéz Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy Bevándorló lehetsz. Ki mondja meg, végül melyik A súlyosabb kereszt?

Big Boy