Almalé

Szeretjük egymást mindennél és mindenkinél jobban, de rájöttünk hogy nem működhet tovább. Ebben az a legfájdalmasabb hogy az ember vissza tud emlékezni. Az a sok hülyeség amit csináltunk, azok a kellemes napok amiket együtt töltöttünk, a rossz napok, a semmilyen napok, de mégis együtt. A sok esti hívás mert egymás nélkül az alvás egy létezhetetlen dolog. Azok a bizonyos hívásokban elhangzott "mondj valamit". A tervezgetések hogy hány állatunk lesz, de tudod te is hogy nekem egy állatkert kevés lenne, hogy milyen virágos kertem legyen, de te ezt is tudod hogy nekem a világ összes szántóföldje is kevés lenne, hogy hol lakjunk majd, hogy milyen házunk legyen, már azt is eldöntöttük hogy mi legyen majd a gyerekek neve. Ezek olyan szép és távoli dolgok,de csak álom marad az egész. Az állatkertünk, a virágoskertünk, a házunk, a gyerekeink... Ezek már nem csak talán, hanem ahogy te mondtad 'biztos' hogy nem fog megvalósulni. Ez olyan fájdalommal tölt el engem, hogy életem szerelmét, aki viszont szeret nem csak talán hanem 'biztos', utoljára csókolok, utoljára fogom a kezét, utoljára ölelem, utoljára nézhetek a szemébe, de viszont abba is biztos vagyok hogy még egy olyan nagy szerelmem mint Ő soha nem lesz.