napsütötte égiháború

Senki sem tökéletes. Amíg bele nem szeretsz.

He said my hair smells like autumn; fresh with traces of the past.

Ne félj a csendtől. Minden fontos dolog a csendben történik. Csendben sarjadnak a növények, csendben fejlődik a magzat, csendben cikáznak a gondolatok, csendben borít el a szerelem.

Egy év terápia után a pszichiáterem azt mondta nekem: “Lehet, hogy az élet mégse való mindenkinek.”

Azt szeretem a rajzolásban, hogy amikor rajzolsz, olyan, mintha az egész világ megszűnne létezni körülötted. Csak te vagy, a papírlap, meg a ceruza, esetleg még a halk klasszikus zene a háttérben, vagy ilyesmi, de igazából azt nem is hallod, mert annyira belemerülsz abba, amit csinálsz. Amikor rajzolsz, nem érzékeled az idő múlását, sem azt, ami körülötted történik. Mikor igazán jól megy a rajzolás, megeshet, hogy leülsz egykor, fel sem nézel egészen ötig, és még csak fogalmad sincs, hogy mennyi idő telt el, amíg valaki fel nem hívja rá a figyelmedet, annyira magával ragad, amit alkotsz. Semmi, de semmi sincs a világon, ami ehhez fogható. A filmek? Az olvasás? Nem igazán. Ha csak a történet nem valami hihetetlenül jó. De ilyen igazán kevés van. Amikor rajzolsz, akkor a saját világodba kerülsz, a saját alkotásodba. És nincs annál jobb világ, mint amit te alkottál magadnak. Ezért van, hogy amikor elmerülsz egy rajzban, és valami történik, ami kizökkent abból a világból, az százszor olyan bosszantó, mint ha a matekleckédet csinálod, vagy ilyesmi, és a nővéred beront a szobádba, hogy kölcsönkérjen egy hajgumit, vagy mit tudom én. Amikor rajzolsz, és valaki aközben zavar meg ezekkel, hát azt hiszem, az a valaki még azt is megérdemelné, hogy kinyírják.

Az emberek kezdenek büszkék lenni rá, hogy nem szoktak gondolkodni. Egy ismerősöm olyan fölénnyel és lenézéssel bizonyítgatta nekem, hogy ő nem ért engem, mintha ez reám nézve volna megszégyenítő és nem őrá nézve.

- Akire nagyon sokat gondolok, az nem fárad el ettől?!

Mossuk le hipóval, marjon le a csontig. Mossuk le hipóval, súroljuk még addig, Amíg kikopik belőlem, amit magamba véstem. A sebek behegednek és kicsorbul a késem.

A viharnak is fáj a csend, azért dörög.

Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni.

A fájdalom színe fekete. S a fekete színnek nincsenek fokozatai.

Kicsim, ne haragudj, csak azért nem szeretlek most még jobban, mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit.

A szemed takard el, és úgy számolj el egész’ százig, én meg a korlát mögött bújok el, úgy, hogy csak a szívem látszik, és onnan fogod tudni azt, hogy én vagyok az egyetlen ember, akivel jó lenne egyszer.