Érzelmeim kivetülései

Elalszom, és reménykedem, hogy nem ugyanabban a rémálomban kelek fel, amit este otthagytam.

Nevetségesen erőteljesen próbálom elfelejteni, amit már három éve nem tudok. Úgy érzem ma sikerült. Remélem. Nem akarok többet gondolni rád.

Néha nem mi alakítjuk az életet, hanem az élet alakít minket, és semmit sem tudunk tenni ellene.

Még mindig elmosolyodok, ahányszor csak eszembejutsz.

Csak rombolok mindent magam körül.

Annyi hülyeséget csináltam már az életben, és mégis megkaptalak téged. Meg sem érdemellek.

Sokáig úgy hittem, hogy a "Légy önmagad" felszólítás arra utal, hogy mindig mondd ki amit gondolsz, legyél bátor és ne érdekeljen mások véleménye. Valamelyik nap viszont ráeszméltem, hogy én akkor is önmagam vagyok, mikor épp félénk vagyok, mikor épp nincs kedvem az emberekhez, vagy mikor nem mondom ki amit gondolok, mert épp jobbnak látom úgy. A döntéseim és az érzéseim miatt vagyok az, aki vagyok és nem kell megváltsam a világot, nem kell a legfelszabadultabb, legbelevalóbb embernek lennem ahhoz, hogy szeressem önmagam.

Minden boldogságom és boldogtalanságom te vagy. Minden tőled függ.

Az emberek nagyképűnek tartanak mert nem beszélek velük, kizárólag néhány közeli barátommal, pedig amúgy csak szociális szorongásom van lol

Nem akarlak elveszíteni. Soha.

Különbség: nem egymással küzdünk, hanem egymásért.

Az a csillogás a szemében, amikor azt mondom neki, hogy szeretem.