Cremaginations

Már egy ideje nem láttalak, nem beszéltünk és nem is hallottam felőled, részben szándékosan is szakítottam meg minden csatornát ami hozzád vezet. Csak el akarom mondani Neked, hogy hiányzol, hiányzik a mosolyod, hiányzik, ahogy táncolsz a nappaliban, hiányzik az életkedved, az érintésed, a tekinteted, az ajkad puhasága, a bőröd selymessége, lelked mélysége.

Mélységed, mellyel tátongó űrt hagytál magad után. Vannak napok, amikor alig gondolok rád, amikor a hétköznapok sűrűsége feledteti érzéseimet. És csak jön egy pillanat, amikor újra minden érzés magával ragad, és olyan mintha tegnap váltak volna el útjaink. Akarom, hogy tudd, rengeteg mindent megbántam, hogy visszatkeintve tisztán látom hibáimat, és emberi gyarlóságaimat. 

Eleinte nem is tudtam megbocsátani magamnak. Csak el szeretném mondani Neked, hogy köszönöm. Köszönöm az együtt töltött időt, hogy szívembe zárhattalak, az érintéseket, emlékeket, és szavakat. Már csak pozitívan emlékszem vissza rád, megbocsátottam Neked is és magamnak is, és ezzel együtt elengedtem Magunkat.

Elengedtelek, de emléked bennem fog élni továbbra is. Csak szeretném, hogy tudd, annak ellenére, hogy mennyi fájdalmat okoztunk egymásnak, áldom az eget, hogy azon a nyári estén, amikor találkoztunk, nem mentem haza a többiekkel, mert az az este mindent megváltoztatott. Hullámvasutas utazásunk egyetlen percét sem bánom.

Apró cseppekben csordogál,

a kanyar végéig meg sem áll.

Látja már a végét, ott a gát, 

nem enged tovább, megálljt kiált!

Apró cseppek sokasága gyűlik,

míg duzzadó patakká válik,

ezt már a legkeményebb gát sem tűri,

többé meg nem állít.

Átszakad a gát,

nincsen határ,

zúduló vízár,

Had the feeling you are the unique one?

That after you noone can queue and arrive?

You were wrong, someone else was found.

Ázva fázol, tép a szél.

Fagyosra dermedt acél.

Látod s féled azért,

Nem zsákutca, ez itt a vég.

Vége és egyben új kezdete,

a sárban ragadva merengsz el?

Vagy felemeled-e lelked, 

Beléd sulykolják, hogy a Föld kerek,

Hogy tanuld meg a rendszereket,

a temérdek egyenletet!

Lépkedj előre az emeleteken,

a macskásodott köveken,

lépj egyformán egyenletesen!

Sebesen közeledik most a vízözön,

mindent mit mondtak elsöpör,

Lehajtod fejed, becsukod szemed. Mit látsz?

Az eső utáni szivárványban nyíló első tulipánt,

a harmatos fűvel borított ösvényen át vezető irányt,

a nyári réten pillangókkal fogócskázó kislányt?

Szemed csukva, lelked szabad. Mit érzel?

A gyapjú tapintását, mely bőrödön észlelsz,

a lágy fuvallatot, mely közelekedik a széllel?

Hosszú, keservvel átitatott pillanatok óta nem láttalak.

Nem láttalak, nem éreztelek, s nem hallhattalak.

Nem láttam, nem éreztem, s nem hallattam.

Nem néztem, csak féltem, s ballagtam.

Gázoltam az ösvényen, de eltévedtem,

kerestem a kiutat, és akadályok sorát leltem.

Törött, zúzott gallyak, roskadozó korhadt fa terhe,

süppedő talaj, csuszamló föld, nyirkos köd: mind elterel.

Nem látlak, nem hallak, nem tapintalak, s nem is érezlek.

Nézek, hallgatok, érintek, és egyre inkább félek.

Néma hangok, hideg felület, üres képek.

Ez mind megtörtént? Kérdem.

Minden nap észlellek,

nem halványodnak a képek,

Tapintás nélkül, melegen érezlek.

Írom a sorokat, keresem saját versemet,

csengő, iilatos dallal veszem körbe értelmemet.

Keresem a hangokat, a dallamot, ki fog jönni a verse?

Hallom hangod, adja a ritmust, a dallamot, megszüli a remeket.

Keresem arcodat, hogy megalkossam festményemet,

színes, finom tapintású portré képet terveztem.

Húzom a vonásokat, nem féltve az ecsetet:

nézés nélkül látom arcod, érezlek,

nem halványodnak a képek,

Fehér a fal, kopott fehéren mered én rám.

Fehér a függöny, csend fújja némán.

Üresen kong a talaj körülöttem.

Nincs már pokróc se, mely körülölel.

Fehér a hó, aszfaltot betakaró,

a szürke szörnyet eltakaró,

tisztaságot akaró.

Elindult a kerék, pörög az asztal.

Torok száraz, test remeg, feszül a mellkas.

A golyó kipörög, itt a rajt.

Táguló erek, tóduló véráram.

Forog a kerék, hajtja a golyót,

nincs visszaút, partot mos a folyó.

Kering körbe, pattogva játszadozó,

hit vagy bizalom: hol lesz a megálló?

Lassul a kerék, a golyó akadozik,

ürülő vérraktár, izomgörcs fokozódik,

fekete 7, piros 8, folyton váltakozik,

táguló pupilla... All-in!!!

All-in a piros hetesre,

figyelem kihegyezve.

Megáll a golyó! fekete egyes,

Morajlik sebesen,

elsöpör ámbrásceteket,

s vele együtt minden egyedet.

Megnyílik a Tenger.

Fújja nem kímélve erőt,

kezéből kiejti ernyőjét a hölgy,

falevelek dúdolnak, megreped a tölgy.

Megnyílik a Föld.

Elvakítja a kék,

mely átjárja agykérgét,

s átrepül rajt a gém.

Megnyílik az Ég.

Én vízre teszem a tutajt,

Te megrakod batyuddal,

Ő mutatja az utat.

You were the:

guide of my life,

hope of my life,

sense of my life,

point of my life.

You are the:

lack of my life,

torture of my life,

pain in my life,

and the only One 

Koptatod a macskaköveket,

eléred a következő mérföldkövet,

utad elé vernek cöveket,

és mégis tova menetelsz.

Tovább mennél, ha tehetnéd,

ha magatehetetlen nem lennél,

ha valamit eléd tennénk,

s tényleg? Kell-e bármi mentség?

Mentség az, mit magadnak találsz,

kérded, ez nem mind hazugság?

Mi az, mi igazság, s nem mind gazság?

Ez több mint kérdés s nem csak talány!

Koptasd az utad előtted s ne kérdezz,

legyél Te az, aki csak előre lépked,

ne érezz, ne gondolj, csak ténykedj,

írd meg a saját képregényed!

Te leszel, ki megtalálja a fényt?

Te leszel, ki eléri a célt csakis azért?

Te vagy, ki eldönti, mi a cél!

Te betakarsz engem,

Te törődsz velem.

Te meghallgatsz, ha baj van,

Te vagy, kihez lelkem odabújhat.

Kitartóan veszed a lépcsőfokokat,

a kemény talaj töri tűsarkodat.

Tűröd tovább a megpróbáltatásokat,

mindig eleget téve az elvárásoknak.

Te adsz Neki életet, s Te táplálod;

Te vagy kihez ragaszkodik s nem viseli hiányod.

Te ott vagy Neki éjjel-nappal s nem bánod;

Te vagy ki érte mindenedet feladod.

Törékeny vagy mégis sziklaszilárd,

kinyújtod a karod s Önmagad adod át.

Átadod és mégis fényesebbé válsz,

mint a többi véres gyémánt.

Káprázatos ékszer vagy e világon,

Hozzád megyek haza minden este,

Melletted kelek fel minden reggel.

Hozzád érve forróság önti el testem,

Veled élhetem együtt életem.

Hozzád fordulok búval, panasszal,

Veled repülök fel a magasba.

Hozzád fűz a múlt s a jelen maga,

Melletted vagyok őszinte önmagam.

Tőled kérek tanácsot, ha elakadok,

Veled együtt lépek át a gátakon.

Tőled szép szó a legszebb jutalom,

Veled a veszekedés borzasztó fájdalom.

Együtt érzünk, tapintunk s látunk,

Együtt fedezzük fel közös világunk.

Együtt nevetünk, sírunk, megbánunk,

Együtt egészítjük ki hiányunk.

Külön élünk, kelünk s fekszünk,

Külön éljük minden bánatunk s örömünk.

Külön mosolygunk, sírunk s veszekszünk,

Külön élünk, ez lett a mi mesekönyvünk.

Egyedül megyek haza minden este,

Nélküled kelek fel minden reggel.

Egyedül élem meg érzéseimet,

Sűrű, tömény, sötét színű tinta,

mélyfekete színe igencsak ritka.

A magasból közeledik felé a pecsétgyűrű,

megmártózik az anyagban, nagyon sűrű.

Emelkedik a gyűrű a fortyogó masszából,

közeledvén kiszemelt célpontjához.

Kiszemeli, alaposan beméri az irányt,

Utcasarkon elnyűtt, gyűrött, rongyos, koszos lap.

Szemem sarkából észlelem: “hogy kerültél oda?”

Kérdem magamtól, és egy lépést teszek tova.

Elhagyom a körletet, mit sem törődve,

gondolkodom tovább a napi rutinon előre.

Megbotlom, elesem, jelnek veszem, ne csak az eget lessem.

Tekintetem a talajon, mely körülvesz, a koszos lapra gondolok.

Legyártották, még tiszta volt,

vajon azóta mi változott?

A környezete elhasználta, teleírta, bélyegekkel telepecsételte,

mikor már nem kellett, összegyűrte s hagyta veszni enyészetbe.

Megyünk egymás mellett boldogan, szerelemben;

Megyünk egymás mellett komoran, veszekedve.

Megyek előtted elégedetten s hetykén;

Jössz utánam szédülten s gyengén.

Mész előttem egyenesen, büszkén;

Követlek széttépve, gyöngén.

Megyünk.

Megyek.