tadpoles
Megint a levelek sikoltozĂĄsĂĄra Ă©bredtĂŒnk, Megszoktuk mĂĄr, mert a megszokĂĄs nagy Ășr, De ez a kis zavarĂł tĂ©nyezĆ, Valahogy megzargatta a mindennapjainkat.
VĂ©gĂŒlis hadd kiabĂĄljanak, NĂ©ha mi is szoktunk, Igaz, mĂĄs az indok, Egy leesĆ pohĂĄr mondjuk.
Most ismĂ©t mĂĄszunk a GellĂ©rt-hegyre. Itt a levelek valahogy halkabbak, MĂĄs az atmoszfĂ©ra, a hangulat, MellettĂŒnk ebihalakat boncolnak.
De legalĂĄbb itt az Ćsz, Vagy a tavasz, mĂĄr elfelejtetik. Miközben vĂ©rfoltokat sikĂĄlsz a padlĂłrĂłl, Ezt tesszĂŒk majd este, reggelig.
TalĂĄn elegĂŒnk volt mĂĄr belĆle, A levelek, az ebihalak, Csak eltereltĂ©k a figyelmet, ArrĂłl, hogy mi van alant.
Alattunk vagy köztĂŒnk talĂĄn, A kĂŒlönbsĂ©g oly csekĂ©ly, A lĂ©nyeg drĂĄgĂĄm valĂłjĂĄban, Hogy te nem vagy az a szemĂ©ly.
Persze Ă©n sem, hogy lehetnĂ©k, De te nem is leszel az. Ăn inkĂĄbb hallgatom a leveleket, Te meg menj, boncold az ebihalakat.













