most lehet, mert most akarom

Night herons on an angel

Én megtehetném és mégsem teszem, csak tervezem, csak épphogy fölvetem, játszom magammal, ennyi az egész, siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet a torkomig felömlő élvezet, mi most csak fölkérődző förtelem, mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán, mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? hogy pusztulj ott és vesszenek veled, kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád, elüldögélnék benn egy délutánt, agyamba venném, ágyad merre van, a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, a tűzvész honnan támad és hova szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron a tátott szájjal síró fájdalom megnyílik érted, nyeldeklő torok. Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom: gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem, most végig ömlik rajtad, mint a genny, sötét leszel, behorpadt néma seb, akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem. A poklokban is meglazult hitem. Vigasztalást a játék sem szerez, az éjszakának legmélyebbje ez.