á r ny é k f e l e z i a l a p o t

Életem csak pont annyira unalmas, mint egy kimosott zokni, lógatva az erkélyen. Én élvezem, de kérdés, hogyha magamhoz térek mi lesz. Jó lenne látni magam kifordítva is, nem csak mindig befelé. Félek, hogy más stoppolni sem lehet és a végén csak egy nagy lyuk leszek. Hol nagyobb láb húzott magára, mint én azt bírtam, hol a kisebb gyűrt maga alá. Akárhogy is, legalább tiszta vagyok.

pattogott a tűz. belőle pattogott ki minden, ami hozzád kötött. a láncok, a kötelek, és a lakat emlékszel? becsuktuk a szemünket, amikor a hátunk mögé dobtuk a Dunába. pedig anélkül sem láttunk semmit. most meg itt ülök az erdőben, egy kertben, a tűz nem melegít, csak izzaszt. azt mondják ez a gyógyulás jele. és én többet már nem akarok lázat mérni.

sarkon fordultam a házak között. mindig volt egy sarok, ahol letérhettem az útról ki tudja, hogy mit hoz az, amit nem látok be az úton? azt akartam neked elmondani, hogy minden perccel egyre távolabb kerülök tőled és nem tudok már vissza- találni hozzád. Magokat nem hullattam és  parfümödet se érzem már. Szerettem volna még azt is elmondani, hogy jobb is tudtam volna lenni, ha te hagytad volna. ha nem kergettél volna mindig az állandó örökkévalóság felé, ahonnan már nincs menekvés. A kötöttségek. Az vol- tál nekem. Lánccal, kötelekkel, szalaggal, bármivel, amivel nem lehetett leválasztani az egyet a kettőről. Kérdés nincs,  hogy ki volt az első és ki a második, ha pedig fordult a sor, akkor is csak odébb löktél. De én jobb is lehettem volna, és ezt még el akartam neked mondani. Ki tudja, ki tudta, hogy erre már nem lesz több lehetőség? Szerettem volna, kitakarni szememet és még többször a te szemedet, hogy ne lásd mit teszek, hadd te- gyem szabadon azt. Miért nem vakultál meg, mikor véletlenül a szemedbe repült a rajszög? Miért nem süketültél meg, amikor füledbe ólmot öntöttem? Miért nem bénultál meg, mikor lábadat sínek alá vetettem? Látod, ennyire szeretlek, hogy ezt mind magamra vettem és már élni sincs kedvem.

Szerettem méreteidet. S-es M-es is volt néha. De már az XS-est nem tudtam magamban tartani. Ki kellett, hogy mondjam, hogy kifogytál belőlem. Jobb szeretem azt, ha valamit kiolvasok, mint elolvasok, vagy kitakarítok, mint eltakarítok, kimosom, vagy elmosom, kidobom vagy eldobom. Ki kedvesebb, mint az el. Elmúlás, elásni, elhívás, elmúlás. Én nem akartam, hogy távol került tőlem, csak rajtam kívül legyél. Szerettem volna, ha távozol, de csak mellém, nem messzire. Talán lehet mégis az el igekötőt kellett volna használnom és elkerüljük ezt a sok felesleges kiabálást.

Ott néztelek téged a kanapé ablak felőli részén. Kezed széttárva, mintha megfeszítve. Ott néztelek téged a lépcsőforduló alatt, háttal a szekrénynek. Kezed körbefont, mintha tartva. Ott néztelek téged a betonlépcső aljában, te felettem álltál. Kezed nyúlt felém, mintha felemelve. Ott néztelek téged a zöld gyepen, tábla a földben. Kezed magadon összefonva, mintha meghalva.

Kiléptem a térre. Erős szél fújt, de kibírom. Az oszlopok körül kavargott a szél és Hordott benne mindenféle koszt. Kisebb tornádók voltak és a közepén mind Én álltam ősszel is felkapott és nyáron is. Hiába szeretném, közepén én nem fakulok. Ígérem, hogy ezentúl a jót követem A bűnt kerülöm és megjavulok.

hát tessék, most már garantált, hogy csak érzéseidre támaszkodhatsz.

Elkopott a reggel. Semmire sincs időm. Már megint zúg a csend. Szálábú a falon. Üres a lakás. Csak a kutyám és én.

Tessék itt vagyok Reggel van. Kelés után így nézek ki és vissza, magamra a tükörben. A szemem csipás. Megint visszanőtt az a miteszer a szemem mellé. Mindig sikerül eltüntetnem, aztán mindig előjön. Pedig ma szépnek éreztem reggel az arcomat, ahogy néztem. De te belerondítottál. Miattad nem éreztem évekig semminek magam, most meg már csak szépnek nem. Kinyomlak megint, hogy érezzem és tudomásul vegyem milyen pici vagy. Éles fájdalom - de csak pár másodperc. Ennyi intenzív érzés köt hozzád. És az is a fájdalom, ahogyan távozol testemből.

#arnyekfelezialapot # versektolembelolem

Kaput vertem egy helyett, Krumplit vettem jegy helyett, Bort ittam víz helyett, Szavakat mondtam közhelyett. Akkor mentem, mikor nem lehet, Érkeztem, de más helyett, Benned foglaltam helyet, De akkor a jegy tulajdonos csöngetett. Újra kopogásra hajló ujjak, Azt hittem, hogy Régi, de nem, mert Újlak. Félre ültem megint a padon. Ismét csak a fakopáncs kopogását hallgatom.

Nincs jó vagy rossz. Te és én vagyok. Döntenem kéne. Haza jöttem. Ez az óra azóta kattog, hogy elemet tettem bele. Az pedig minimum 3 éve volt. Ez lehetetlen. Nem vagyok a relatív dolgok ismerője, de élek. És tudom, hogy ez lehetetlen. Nem jarhat az a mutató azzal a 2 elemmel. Elképzelem és nem is jár. Lemrültek már rég és csak emlékek - ketyeg--kotyog. Ami mindig 1 órát lendít a mutatón.

Mindig odavezet egy vitaút Hogy eneklem magamban a without.

-Kop-kop -Ki az? -Én -Boldogság, Te vagy az? -Igen! -Jaj, akkor elnézést a zavarásért!

Meghaltál. És már csak olyankor lalátlak, amikor párhuzamosan rohan el egymás mellett két villamos és felmutatsz valamit az üvegek egymásmelletti haladásából.

Túlnyomó többség közepén feszítek, mint önálló magány. Egy életre el leszek már életem 22 évnyi baján.

Biztos vagyok benne, hogy hasznos lehetek az embertársaim számára. Ha rám néznek csak mosolyognak és már önmagában ez is elég lenne. De tudom mé fokozni örümöket. Adok nekik egy boldogságot, egy jól eső elismerést: Szebb vagyok nála! vagy éppen az Istennel való kapcsolatukat emelem egy új szintre, a hála szintjére. Így: Köszönöm Istenem, hogy nem úgy nézek ki, mint ő! Talán örülhetnék én is ennek. Hogy egy eszköz vagyok, egy olyan torz tükör, ami nem keserít el, ami hibát mutat ugyan - de az enyémet. Amiből mások fellélegezhetnek. De más eszköz is vagyok és ehhez néha helyet adnak nekem. Elmegyek előttük, ők arrébb állnak, hogy egy külön úton mutassam meg azt, hogy hogyan nem érdemes járni. Én kitaposom azt, amin ők csak toporognak és rájönnek: Hülye lennék így járni, ha vele is ez lett. Ez egy mélyebb értelme a sekélyes látasmódnak. És, ha én is így nézem magamat, az utat, amin taposok, akkor kár lenne elkeserednem. Hadd mondjam én is: Köszönöm Uram, hogy csak így látom magamat.