Bármi.

Hát végigcsináltunk mindent,

amit két szerető egymással megtehet.

A lebegő jóság láthatatlan maradt körülöttem,

hát hogy megláss mégis,

nagy ívben leköptelek.

S most pompás, hogy én is szégyellhetem magam.

Egyenlők vagyunk megint,

s csak nézek magam elé,

a szerelemnek milyen szörnyű ára van.

Ilyen banális mondatok

mondatják magukat,

s hiába nézi le az értelem,

a fájdalom okosabb:

tudja, hogy nem bűnös,

aki vétkezni kénytelen.

Ez minden. A ládában lomok hevernek,

kacat- szimbólumok,

a teknőből kibuggyan a szennyes ruha,

az átveszekedett napokra rábuggyan

nedvesen az éjszaka.

Kérdeném, ki tette? Ki tette ezt velem?

S védenélek, hogy más, a körülmények, te nem,

te nem tehetted, - csak nézem kegyetlen arcodat,

s olyan lassan, ahogy összetorlódik

s kisimul tisztán a gondolat

homlokodon, olyan csendesen

szólok. Nem igaz, te nem ez vagy.

Ugye érted? Már nem szeretlek,

csak nézlek,

By Anonymus

----------

Vajon kit érdekelne, ha egyszerűen

meghalnék?

Nem ébrednék fel egyszer, örök

álomba zuhannék..

Hiányoznék bárkinek is?

Fájna-e bárkinek is?

Éreznék-e azt a fájdalmat, amit

By Anonymus

--------

Köszönöm, hogy megtanítottál szeretni,

mégha viszont sose adtad.

Köszönöm, hogy megtanítottad, bízni kell:

bár benned sose kellett volna.

Köszönöm, hogy kínoztál, csókoltál, öleltél,

de minden csókodban megjelent

a keserűség.

Köszönöm, hogy nem voltál, amikor

kellettél,

Köszönöm, hogy manipuláltál, megvezettél,

de hiába tagadod, márpedig

átvertél.

Köszönöm, hogy mikor én vártam és vártam,

te másnál kerested az örömet, s

mikor már az unatkozásban is unatkoztál

szívemet

ismét rabul ejtetted.

Köszönöm, hogy mikor szerelmes szívemmel

átöleltelek, te ellöktél, mikor

már lemondtam rólad,

újra megjelentél.

De legfőképpen azt köszönöm, hogy

úgy tettél, mintha

enyém lennél,

s mikor már bízva bíztam benned,

ismét eltűntél.

És most itt vagyok.

Szeretnem kell, mert szeretve vagyok.

Kérdem én, mikor te megtaláltad Őt,

mit kerestél nálam csalfán,

megvezetve engem, ki mindent odaadott

és Őt, ki imádva imádott, de

egy bűne volt csak:

Nem látott.

Nem látott. Nem látta, hogy hamis vagy.

Nem látta, hogy becsapod,

de a szív, mely álnok és romlott,

szeretni sose fog.

Ismét kérdem hatalmas Á, hogy midőn

engem tőrbe csaltál,

Úgy Rá is ez vár?

Már csapdába ejtetted.

Nincs kiút.

De talán mégis.

Hatalmas Á, elfelejtetted, hogy

az ígéret, mit kaptál elenyészik, s

a bűntudat lassan feloldja.

Számat csikorgatva kinyitom, a mély

hallgatás megtörik.

Nyelvem megered

és az igazság, az igazság, ami megillet

engem és Őt, kiderül.

Mert Ő és én hasonlítunk, már már

egyek vagyunk.

De Őt szereted.

Sajnálom, hogy e szív, melyet már

elpusztítottál még dobog,

csak Más tartja életben.

Sajnálom, hogy te Ő vele vagy, én meg

Mással.

Sajnálom, hogy nem értékeltél, de

köszönöm,

köszönöm, hogy soha

nem lehetsz már az enyém.

És ha majd a száz pokolban is leszel,

és majd ha a felismerés erősen arcon vág,

én ott leszek.

És újra átöllelek.

Mégegyszer utoljára, hozzád szólok

Hatalmas Á, Szeretlek és Gyűlöllek,