L’amour pour l’amour

Szerintem te félsz, félsz attól, hogy valakinek te legyél a legfontosabb és attól, hogy valaki szeressen. Sajnálom, hogy önző vagy magaddal és velem szemben is, mert te nem ilyen vagy. Volt szerencsém látni, hogy milyen az, amikor kinyitod a szíved és önmagadat adod. Úgy érzem, mintha küzdenél az érzéseid ellen. Azt gondolom, de lehet tévedek, hogy téged az előző kapcsolatod érzelmileg tönkretett és nekem ebbe belefájdul a szívem, mert nem tudom elképzelni, hogy nem lehet téged annyira szeretni, hogy valaki boldoggá tegyen. Soha ne gondold azt, hogy nem érdemled meg, hogy valaki foglalkozzon veled, vagy valakinek te legyél a mindene, mert te megérdemled, megérdemled, hogy valaki legalább annyira szeressen téged, mint amennyire én tudtalak volna, ha megengeded. Annyira sajnálom, hogy esélyt sem kaptam arra, hogy ezt megmutathassam. Nem tudom elfogadni a döntésed, mert igenis ott volt köztünk a romantika és most is ott van abban, ahogy rám nézel. Bárcsak látnád, milyen szemekkel nézel engem.

Csingiling mindig ott volt Pán Péternek, de ő mégis Wendyt választotta.

Egészen addig hittem a mesebeli, igaz szerelemben, amíg be nem léptél az életembe és össze nem törted a szívemet.

Aztán megláttalak és összeomlottam.

Balesetet szenvedtél és kórházba kerültél. Küzdeni kellett az életedért és nekem még csak egy rossz előérzetem sem volt. Semmi. Még a legjobb barátod nővére is megérezte, hogy valami nem oké, én meg aludtam nyugodtan, minden rossz érzés nélkül. Én, aki évek óta szeretlek. Én, aki bármit megtennék érted. Én, aki elvesznék nélküled, mert pótolhatatlan vagy. Aludtam, miközben élet-halál között voltál. Majd másnap megláttam a képet, amit küldtél és elsőre azt hittem ez valami vicc. Nem az volt. Láttalak bekötött, véres fejjel, feldagadt szemmel, karcolásokkal az arcodon. Akkor ébredtem rá, hogy ez nem vicc, de nem tudtam sírni. Minden képes vagyok bőgni, mint egy kisgyerek, legyen ez reklám, film, zene. Még a John Wick-en is sírtam. De amikor igazán komoly a helyzet, az agyam kikapcsol, mert nem akar megbirkózni a valósággal és a fájdalommal. Amikor tata meghalt, nem sírtam. Egyszer sem. El kellett telnie pár évnek mire feldolgoztam és meg tudtam siratni. Miattad sem tudtam sírni, mert a teljes tagadást választotta az agyam még akkor is, amikor s kórházi ágyad mellett ültem. Mert ennyire fontos vagy nekem. Ennyire elzárkóztam a valóságtól. Nem akartam szembenézni a keserű igazsággal, hogy az a személy, akinek az elvesztésébe belepusztulnék, akinek saját helye van a szívemben, majdnem meghalt. Amint tudtam mentem hozzád a kórházba. Ott akartam lenni melletted, hogy lássam élsz és meggyógyulsz. Ott akartam lenni, mert úgy éreztem (lehet rosszul), hogy szükséged van rám, de lehet nekem volt szükségem rád. Ott ültem és csak néztelek, te is csak néztél és azt éreztem, szavak nélkül is tökéletesen értjük egymást pusztán abból, ahogy egymásra nézünk. Ültem és simogattam a lábad, fogtam a kezed és legszívesebben odafeküdtem volna melléd egész éjszakára, napokra, hogy ne legyél egyedül és melletted lehessek. De ez nem egy amerikai romantikus film. Ez a valóság. És a valóság az, hogy valami megváltozott köztünk. Újabb kötelék alakult ki, amint senki nem vehet el tőlünk és amit valószínűleg sokan nem értenének meg. Talán kaptunk egy új esélyt?

Mindig.

Nem, tudja, mit akar.