Vágyakozás...

...Mint hajnalban a csillag, eltűnik az áttetsző időben csillogásod. De újraszüli létezésemet napról napra hiányod.

De verseim hangoddal telve még, s a tieid az én lélegzetemmel. Van tűz, amelyet eloltani nem mer felejtés, félelem se: égten ég. Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva, rózsaszín, száraz ajkad vonalára!

Amíg együtt voltunk, csak annyinak tűntél, akár a szervezetbe fecskendezett legyengített vírus, alaposan kitanult az immunrendszerem. Nem gondoltam volna, hogy majd hiányod, mint jelenléted mutációja, mégis leterít.

Egyszervolt csókok jó íze keseredik némuló számon Volt ugye volt kettőnk hite hát miért miért hogy nem találom Hiányzik valami nagyon Ki hagyta el milyen viharban Szikkad az idő arcomon a félelemtől kitakartan.

Úgy eltűntél most megperzselt nyaramból, mint bomlott nyáj, mely százfelé barangol. Dalol a pásztor s törli könnyeit... Folyton tudlak, így vádollak s szeretlek, a rímeim ölelőn karbavettek, és számon tartom hűtlen perceid.

Az idő elmossa azt, ami elválasztott minket, és mindent átformál.

Miként ha álomba boruló nyírfaág, kezed hanyatlóban, és külön párna vár, de ettől még nem vagy teljesen más világ, hiába nem tudok beszélni most veled, elhallgat a vers is, álmosan, nélküled.

A hiány a sosem elég állapota. (...) Egy olyan kultúrában, amelyben minden arról szól, hogy mi minden hiányzik az életünkből, a hiány burjánzásnak indul. Biztonság, szeretet, pénz vagy energia - mintha mindenből több kellene. Mértéktelenül pazaroljuk az időt, hogy számon tartsuk, mennyink van, mennyit akarunk még, és hogy a többieknek mi mindene van, mi mindenre vágynak.

Odavetsz hanyagul a mindennapoknak és én mindezt hagyom eljön az én időm eljön tudom de mit kezdek majd vele: mióta ismerlek nincs bosszúnak helye a szívemben kitöltesz mindent bokrokat nevel a csend bennem erdőket hiányod hegyek gyűrődnek arcomon és a forró magma a szívemben kihűl.

Mikor a sötét gondok hangja hallgat, S édes áhitat dala ring a számon: Téged hívlak, hallod? Nevedet kiáltom, Kioldod-é homályba hullt hatalmad?

Egy drága személy, kit annyira szerettem! Fák sírjatok, virágok sírjatok! Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem? Füvek ti, sírjon minden sarjatok, füvek, akiken ágyamat vetettem s ahol most már egyedül alhatok! Könnyfürdőben szépüljön égi lénye s haljon meg egy nagy szerelem regénye.

Aki elutazik, annak egyszer vissza is kell jönni.

Bárki is osztogatja a szeretetet ebben a világban, rosszul végzi a munkáját.

Félek, mégis indulok, mert a múltamtól nem búcsúzok. Régóta nem láttalak, de minden nap kívántalak. Vár ránk sok szép emlék, mit veled újra átélnék. Csak tudnám, hogy neked is ennyit ér.

Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt? Kérdezgetem, mondogatom, és magam azzal vigasztalgatom, hogy e hiány gazdag hiány: Ki nagyobb úr a domb oldalán, mint én, akit - ha jössz - talán egyetlen csókod Krőzussá segít?

Hervadó télvirág nyílik csak nélküled, hűségem kékmadár, búcsút int, ellebeg, emléked fáklyaláng, lelkemben szendereg.