Heló, ez vagyok én

Minél erősebb a fény, annál sötétebb árnyékot vet.

– Nagyon mellélőttél – rázom meg a fejem, anélkül, hogy levenném a tekintetem város táncoló fényeiről. – Lexikon lennék.

– Egy… lexikon? – pislog zavartan, mintha valami idegen nyelven szóltam volna.

– Egyenes, száraz, tele tényekkel. Csak azoknak hasznos, akik tudják, hogy mit keresnek és azoknak érdekes, akik felismerik amit látnak.

Nevetése lágy, de őszinte. – Ez egy annyira “te” válasz. – Elgondolkodik, a szemei összeszűkülnek és feltelnek azzal a téves magabiztossággal, hogy megfejtett engem. – De nem hiszem, hogy igaz lenne – adja hozzá halkan, hangjában egy bizonyos kihívó éllel, ami csak arra vár, hogy megcáfoljam, de nem teszem. Tudom, hogy mi az igazság: holnap semmire sem fog emlékezni ebből és én nem próbálom meg újra. Rágyújtok egy cigarettára, az első slukkja égeti a tüdőm. A füst lustán kúszik a csillagok felé, hamuszürkére festve az éjféli égboltot. Egy illúziómentes pillanat.

Képzeld el, hogy elveszíted minden érzékedet, kivéve a látást és a hallást. Az élet textúrája, súlya és vonzása eltűnik. Amit látsz és hallasz tompa, távoli, mintha valaki máshoz tartozna. Üres, akárcsak a rádiócsatornák közötti holt terek. A következmények? Nem ragadnak. Az élet filmszínház és bármikor szabadon kisétálhatsz a filmről. Fikció, amely kibontakozik és véget ér anélkül, hogy hullámokat keltene a valóságodban. Amikor hozzáérsz valami forróhoz úgy tűnik, hogy a fájdalom körülötted létezik, nem benned. Mintha semminek sem lenne elég vonzása ahhoz, hogy behúzzon. A világ nem hajlik feléd, te sem felé és nem zavar. Hogyan mondod ezt el bárkinek? Nem teszed. Egy lexikon nem bánja a definícióit. Ahogy én sem.”