A mai napon belepörgettem magam a szégyenspirálba, mert meg voltam róla győződve, hogy visszaestem.

A sztori a következő:

Vendégpanaszt kezeltem, ami egyébként 100%-ig jogos volt, de már az elején elbasztam, mert rossz kompenzálási módot ajánlottam fel. Ennek hatására a vendég agresszív és támadó stílust vett fel, ezért felajánlottam egy másik kompenzálási módot, amit végül elfogadott.

Itt kezdődött a szégyen. Azt gondoltam, "na bazdmeg, még erre se vagy képes, hogy egy kibaszott vendégpanaszt jól kezelj, te nyomorék".

A vendég szerint jól kezeltem a panaszt, én máshogy éltem meg. Miután végeztek a vendégek a vacsorával, visszajöttek hozzám.

Csak egy kérdést tett fel nekem:

"Te vagy az üzletvezető?"

Mondom (magamban): MICSODA???? EZ MIRŐL BESZÉL?????? HOGY LENNÉK MÁR ÜZLETVEZETŐ??????? ALKALMAZOTT VAGYOK HÁLÓ?????

Végül csak nemet mondtam neki, erre jött a sokkoló válasz tőle:

"Akkor majd az leszel később, hidd el nekem."

Ez volt a fejemben: ??????????????

Nem tudtam hová tenni ezt a visszajelzést. Annyira durván megemelte a dopamin szintem, hogy elszégyelltem magam mindenki előtt.

És utána jött a feketeleves...

Nem bírtam befogni a pofám, elmeséltem ezt a sztorit a MINŐSÍTŐMNEK. Ki a faszom csinál ilyet??????????????? Mi a faszomért nem tudtam befogni a pofámat???????? Mi a geciért kellett ezzel büszkélkednem??????????

Nyilván a hatalmas egóm miatt.

Minősítőm válasza:

"És mit érzel most?"

Itt is kurvára be kellett volna fognom a pofámat, vagy elsétálni a helyzetből, de nem, én elmondtam neki, hogy ez a visszajelzés csak az egómat eteti. MIRŐL BESZÉLEK MÁR MEGINT??????? MIÉRT BESZÉLEK AZ ÉRZÉSEIMRŐL A MINŐSÍTŐMNEK (!!!!!!) ???????

És ezután jött a szégyen. Nem jött, konkrétan elöntött. Egy percig se gondolom még most sem, hogy ez egy józan megszólalás volt. És akkor itt vagyok megint, 0 naposan. Hurrá. Mondjak fel megint a munkahelyemen? Meneküljek el a minősítőm elől? Literálisan 2 hónapja vagyok ezen a munkahelyen, hová a faszomba menjek megint?

Borzasztóan mérges vagyok magamra, gyűlölöm, hogy így cselekedtem. Fosok felhívni a szponzorom holnap, talán még el is küld a gecibe. De amúgy meg is érdemelném, hogy magamra hagyjon.

Jah, ez történt ma. Nem jó ez a környezet nekem, de az sem megoldás, ha minden trigger személytől menekülök. Arról meg ne is beszéljünk, hogy este egy busszal mentünk haza, én meg felszálltam ugyanarra a buszra, mint ő, holott sarkon kellett volna fordulnom abban a pillanatban, amikor megláttam a megállóban. Ez se jött össze.

Haragszom az egész világra, de legjobban saját magamra. Csődtömegnek érzem magam, aki soha az életben nem tanul a hibáiból. Csak egy hülye függő vagyok, akinek az élete abból áll, hogy minél többet nyerjen a függőségéből. Gecire gyűlölöm magam, jó volna megdögleni. Komolyan gondolom.

Nyilván ugyanott lakunk a minősítőmmel, de én le se szálltam a buszról, inkább továbbmentem a végállomásig, ahol aztán leültem a megállóba és elkezdtem bőgni. Nem a jó féle sírás volt, hanem az, ami nagyon nehezen jön ki és erőltetni kell. Annyira szerettem volna sírni egy jót, kiadni magamból, de nem ment. Végül felhívtam egy társat (egyetlen józan dolog, amit a helyzetben tettem), utána sikerült megnyugodnom. Az első 5 percben csak sírdogáltam neki, viszont a beszélgetés végére már stabil voltam.

Meddig...? 1 óráig nagyjából. Most megint elöntött sok nehéz érzés.

Az is jár a fejemben, hogy szerencsétlen vendég, aki nem is volt első körben elégedett az étellel, vajon miből gondolta azt, hogy én üzletvezető vagyok? Reálisan nézem a helyzetet, a közelében sem vagyok annak, hogy 40-45 embert én összetartsak. Saját magamért sem tudok felelősséget vállalni, nemhogy 45x ennyi emberért... Szerintem el volt tévedve a tag.

Ugyanakkor sajnos ez tovább eteti az egóm, ami alapjáraton is hatalmas, de ezek után...

Nem érzem magam józannak. Gyűlölöm magam. Soha nem leszek józan. Soha nem leszek jobban. Csak egy szánalmas szerelemfüggő vagyok, akinek egyetlen életcélja van, a kiélés...

Ez az igazság rólam. Nem tudok empátiával fordulni saját magam felé.

Hogyan kéne?

Tegyük fel, hogy drogfüggő vagyok, aki fel szeretne épülni a függőségéből, de a drog (legyen heroin a példa kedvéért) a 10 órás műszakomból nagyjából 9 órát a szemem előtt van. Tehát én úgy dolgoztam ma, hogy a heroin ott volt a szemem előtt. Kétlábon járt a heroin. Szerettem volna elkerülni a heroint, nem belőni magam vele. Nem szabadott beszélnem a heroinhoz, csak akkor, ha muszáj volt munkából adódóan. Ez már ott elbukik, hogy aki leszokóban van, nincs a heroin közelében. Ép elméjű felépülő függő nem tart magánál heroint. Talán nem a legjobb hasonlat, mert a heroin alatt egy élő, érző emberről beszélek. De a lényeg ugyanaz, ugyanúgy be tudok állni ettől az embertől, mint bármilyen drogtól, talán még jobban is.

Megkérdezném saját magam, mégis mit keresek a heroin közelében? Hm... Elgondolkodtató.

Elvonás.

Borzasztó. Beszél hozzám a heroin, nekem röviden kell válaszolnom. 5 percnél tovább nem beszélhetek a droggal.

Kilátástalan minden, szeretnék távozni a földről, nincs konkrét tervem rá, csak mennék.

Így megborított a mai nap. Várható volt egyébként, de mégis meglepődtem.

Talán nem is felépülésben vagyok, hanem leépülésben.