#szellemek

Rúnákat vések a szívembe. Ősi szellemek lakják. Ők ijesztenek el mindenkit, aki belépni próbál.

Elsőnek csak álltam, még nem dolgoztam fel, majd megütött, remegetem a fájdalomtól majd sírtam. Nem tudtam aludni majd később mozogni sem bírtam már. Majd egyszer mint varázsütés, felálltam, letöröltem a könnyeim és elfelejtettem a történteket. Most pedig, mint szellemek visszajöttek kísérteni, és nem tudok mást, csak remegni, és remélni hogy nemsoká vége megint...

Néha annyira távolinak tűnnek a dolgok mintha én csak egy szellemként járkálnák itt, te is átnézel rajtam, a barátaim se vesznek észre lassan eltűnök mintha itt sem lettem volna

Érzem. A démonokat mellettem. Érzem hogy figyelnek. Hogy elszívják az energiám. Hogy hozzám érintik hideg, éles körmeiket. Hallom ahogy lélegeznek. Mély, erős lélegzet vételek. Egymást követik, akárcsak a játék katonák az emlékeimben. Lehűl a levegő. Vacogok a takaró alatt. Ráz a hideg és ömlik rólam a verejték. Egyszerre fázok és melegem van. Démonok. Fut átt a gondolat a fejemen akárcsak egy régi töltény, belém nyílal. Ez az a töltény is lehetne amibe a nevedet véstük egykor. Emlékszel? De most te nem számítasz, mert nem vagy itt hogy áttölelj a sötétben amíg én rettegek. Démonok. Villan be újra a kép. Egy kéz ami felnyúl az ágy alól. Egy hirtelen kicsapódó ajtó, egy magától fellibenő függöny, egy elsuhanó árnyék, és oh az édes csókod, a hangod, az illatod. Nyugtatom magam. S belém hasít a tudat, te nem vagy nekem. Démon. Talán csak ennyi vagy te magad is. Egy elhalt lélek, egy örök nyugvásra vágyó fáradt test, egy félelmet keltő lélegzet vétel, egy fájdalmas karmolás. Mert akárcsak a démonok, te is csak a fejemben létezel már. Vagy még sem?