A punctorum Hungarorum libera nos, Domine! (A magyar szóviccektől ments meg, Uram, minket!)
Ismered azt az érzést, amikor órák óta kaptatsz felfelé harmincvalahány fokban a tűző napon egy gyönyörű, középkori vár felé, a lábad már lüktet, a hátadon patakokban folyik a víz, de a vár bástyájához felérve hirtelen megpillantod a horizontot? Ott kéklik a végtelen, hűsítő óceán, a szellő sós illatot hoz, a látványtól elakad a lélegzeted, a fejedben pedig – ahelyett, hogy valami mély gondolat születne a történelem viharairól – azonnal megszólal a belső hang: „Vár a tenger.”
Bumm. Ott és akkor nincs menekvés. Ez az a pillanat, amikor rájössz, hogy a magyar nyelv egyszerre áldás és átok. Mert mit lát a gyanútlan portugál? Egy fenséges erődítményt a partvonal felett. Mit lát a magyar? Egy ordító, kihagyhatatlan szójátékot, ahol a kőből épült vár és a háttérben hullámzó tenger tökéletes vizuális rímet alkot azzal a ténnyel, hogy az a bizonyos víz már nagyon vár ránk a hullámaival.
Próbálnád meg ezt elmagyarázni egy helyinek! Elkezded elmesélni a szerencsétlen portugálnak, hogy a „vár” az nálatok 'castelo', de azt is jelenti, hogy 'esperar', a „tenger” pedig 'mar'... A reakció garantáltan egy udvarias (a portugálok alapból nagyon kedvesek, mondhatni: ők az európaiak kanadaiai), de végtelenül üres pillantás lesz, miközben finoman hátralépnek tőled egyet, és elgondolkodnak azon, hogy miért éppen te jöttél velük szembe a csodálatos, ezerháromszáz éves (na jó, mai formájában csak 800) sesimbrai várnál. Ez a poén a miénk, magyaroké, a mi kis titkos, bűnös élvezetünk (vagy kínunk) a sós tengerparti levegőn.
De ha egy picit mélyebbre ásunk, és lehántjuk a kényszeredett poén felszínét, a „vár a tenger” mögött felsejlik egy egészen szép, melankolikus kontraszt is. Gondoljunk csak bele: mit szimbolizál a vár? Az emberi védekezést. A félelmet, a határokat, a bezárkózást és a görcsös akarást, hogy megvédjük magunkat a külső világtól, a változástól, az idő múlásától. A várfal merev, mozdulatlan kőtömb, amely makacsul kapaszkodik a földbe, és állandó készültségben él. Egyetlen feladata az ellenállás.
Ezzel szemben ott van a tenger: a végtelenség, a szabadság és a folytonos áramlás szimbóluma. A tengernek nincsenek falai, nem védekezik semmi ellen, mert ő maga az őserő, minden élet forrása. Nem akar megtartani semmit, mégis mindent magába fogad; formálható, mégis képes a legkeményebb sziklákat is kavicsokká őrölni az idővel. Amikor azt mondjuk, „vár a tenger”, a nyelvünk tudat alatt ezt a két végletet békíti össze. A merev védekezőmechanizmus, a kövekbe zárt biztonság hirtelen kaput nyit a teljes elengedésre és a szabadságra. A mozdulatlanság várakozássá szelídül: az épített múlt, amely eddig dacolt a világgal, most megadón és vágyakozva tekint az örökkévaló, hömpölygő jelenre. Mintha maga a várfal is belefáradt volna az örökös védekezésbe, és arra várna, hogy a horizont kékje végre feloldja a határait. Ez a nyelvi egybeesés így már nem is egyszerű vicc, hanem egy pillanatnyi megvilágosodás a bennünk lévő falak és a ránk váró végtelen szabadság határán.
(Ja, holnap tényleg a tengerhez megyünk. Bár nem biztos, hogy vár minket.)
📌 Castelo de Sesimbra - Portugal
