#sejtelmes

Hogy vajon mikor vet árnyékot a napnyugtában, robusztus teste az enyémre?

Tizenhároméves forma gyerek húga jár-kel a háziorvosi előszobában. Ismerős dallamot dudorászik és a ritmusra egyszer-egyszer leguggol. Az édesanyja nem bír vele, már meg sem próbálja. Talán a legelevenebb az oviban, ezt még tegnap a dadus mondta - az anya a mellette ülőnek sutyorog, mégis szavát mindenki hallja a szűk szobában.

A kislány körbeugrál a székek mellett, az ottlévők arcára inkább jókedvet csal, mint düht vagy afféle undort. Egy nála idősebb, sápadt fiú szemében hirtelen felcsillan valami, együtt nevet fel vele.

- Kérem a következőt. Óó Lilike, látom meggyógyult a torkocskád!

Lilike éppen előttem guggolt le. Kíváncsi tekintetét az asszisztensre emeli, de ő az anyára figyel most.

Elmosolyodok ezen a "túleleven" kislányon, aki öntudatlanul is boldogságot hozott a szívekbe. Zöldes szemei felém ragyognak, valami meghittségben kölcsönösen fürkésszük egymást. Egyre szélesebben mosolygok rá, csaknem nevetni támad kedvem, mire az anya karon ragadja a kislányt és a tátongó orvosi szobához húzza. Lilike enyhén megrántja anyja kabátujját, mire az megtorpan és kénytelen meghallgatni őt.

- De hiszen az a lány úgy mosolyog, mintha utoljára csinálná.

A maga gyermeki őszinteségében, miközben erőteljesen rám mutogat. Az anya pillantásra sem méltat, a kislány sem néz már többé hátra. Az orvosi ajtaja becsukódik, és a váró néma csendbe burkolózik, a levegő kezd fojtogatóvá válni.

Idővel énis sorra kerültem. Csak igazolás kellett, de adtak mellé receptet, ahogy a szokás minden alkalommal megkívánja.

Kilépve a rendelőből, útközben még mindig a kislányon zakatol az agyam. Hogy milyen őszinte természet és mennyire igaza volt... Aznap végre utoljára sírtam és utoljára nevettem az életemben.