#project unbreakable

A  Counterpublic / subculture particular social media platform that comes to mind is Project Unbreakable. I was first introduced to this online project my second semester of freshman year when I took CHLH 199-B better known as the FYCARE class. I remember as our instructor would go on and scroll down throughout the site there all these images of people sharing personal stories and releasing them to a larger audience. Project Unbreakable is a “photography project aiming to give a voice to survivors of sexual assault, domestic violence, and child abuse,” according to the Project Unbreakable Tumblr page. The project is similar to that of the wedding articles we’ve read in class. The article "Inside Instagram's Underground Wedding Market"  in The Ringer talks about an Instagram account that tries to help men make a great proposal. The founder Karen Lee goes on Instagram and looks up a common hashtag such as #Isaidyes, etc. and then she comments something genetic such as Congrats, which will spark people to check out her account and ask for her guidance. I relate this article with Project Unbreakable because it is a counter public in the sense that the creator of the Tumblr page used trending hashtags and other tactics to find ways to bring more awareness on sexual assault. Project Unbreakable has been featured in a variety of social media outlets and continues to grow. It helps both the reader gain more knowledge on the subject and the survivor. 

Images such as the ones below are on the site.

Anyone is able to send in their picture and express themselves in whatever way they want. Many photos range from different genders, languages, etc. but all of the people photographed show the same amount of courage. After a person has experienced any form of abuse it is hard for them to regain that power/control and this project has helped them express themselves in whatever way they feel will help them. This Tumblr project is a counter public in the way it brings people together and allows for growth in both the person posting and the person reading the content on the page. I think this example of a counter-public is very useful and powerful. The page brings a diversity of people together to fight for what they believe is right. 

The project is also trending on social media platforms such as:

Instagram-

and Twitter-

 It is the “art of healing.”

többek között ezért akartam blogot indítani. Hogy egyszer részletesen megírjam, aztán majd mindenféle másról írhassak, ami eszembe jut.

Nem feltétlenül magam miatt szeretném. Egészen pontosan azért, mert azt remélem, hogy egyszer majd, valamikor, valakinek pont jókor fog a kezébe kerülni ez az írás. Ha csak egyvalakinek, az is jó. Nekem például jól jött volna annak idején.

Először rögzítem, mi történt, méghozzá minél tárgyilagosabban és higgadtabban.

Nyári este, 2013. Egy barátnőmmel bemegyünk egy kocsmába, a pultnál összefutunk egy ismerősével. A srác odahív minket ahhoz az asztalhoz, ahol a két lakótársa ül. Az egyik felajánlja, hogy beszélgessünk inkább náluk. 

Nem rossz náluk lenni, beszélgetünk öten, iszunk, zenét hallgatunk. A három fiú közül az egyik nagyon csendes, alig szólal meg. Nem bánom, egyébként is van benne valami furán visszataszító. Késő éjszaka hirtelen rossz érzésem támad, és haza akarok menni. A barátnőm könyörög, hogy maradjak. A szótlan fiú a leghétköznapibb házigazda-hangján azt mondja, tényleg nem kell hazamennem a város másik felére, nyugodtan alhatok majd a szobájában. 

Végül maradok. Hajnali négy körül bemegyek aludni. A többiek még javában buliznak. Egyszer csak bejön valaki a szobába: a szótlan az, mellém fekszik. Meglepődöm. Nem csinál semmit. Aludni próbálok, de túl meleg van a szobában. Innentől.

Megfogja a kezem. Elhúzom. Megfogja, elhúzom. Megfogja. Légyszi, ne. Fogja. Közelebb jön. Arrébb megyek. Meg akar csókolni, nem hagyom. Megint. Nem hagyom, próbálkozik, próbálkozik, valahogy sikerül neki. Légyszi, tényleg ne, aludni szeretnék. Fogdos. Elmagyarázom neki, miért nem. Több okból sem. Nincs kedvem, hagyj békén. Fogdos. Na, én most hazamegyek. Megállít, lefog. Még egyszer, erélyesebben elmondom neki, hogy ne, tényleg ne, mert nincs kedvem, aludni akarok, és ha ezt nem érti meg, akkor hazamegyek. Ahhoz képest kezdesz belejönni, vigyorog az arcomba. Rám fekszik. Próbálom lelökni, nem sikerül. Párszor még megkérem, hogy ne. Aztán lefagyok, feladom. Valami történik, de nem nagyon gondolok bele, micsoda. Becsukom a szemem.

Hú, de meleg van, mondja, amikor végez. Leginkább nem érzek semmit. Megkérdezi, mi a nevem, bocsánat, de elfelejtette. Izabella, blöffölök rezzenéstelen arccal. Ja, tényleg. És elalszik. Nem merek felkelni, félek, hogy ha felébred, megint megteszi. Fekszem, bámulom a plafont, néha óvatosan megnézem az időt a telefonomon. Nyolc után pár perccel összeszedem magam, villámgyorsan felkapom a ruháimat és gyakorlatilag elszököm. Nem ébresztek fel senkit, a barátnőmet sem, csak futok. Ötezer fok van, perzsel az aszfalt. Veszek egy óriási pohár kávét, belekortyolok, kidobom az első kukába. Hánynom kell. Hazamegyek, sírva imádkozom, hogy ne legyek terhes. Másfél évig nem mondom el senkinek. A barátnőm másnap rákérdez, lefeküdtél vele? Aha, mondom lazán, elég sokat ittam. Témát váltok. Másfél évig nem mondom el senkinek.

Hónapokig nem ismerem fel, mi történt, úgy definiálom magamnak az esetet, hogy “lefeküdtem vele, pedig nem tetszett, és nem is akartam, és nagyon rossz volt”. Csak az a gyanús, gyanakszom magamra, hogy ha tényleg ez történt, akkor miért nem vagyok képes elmondani valakinek, bárkinek. Aztán rájövök, hogy mi történt. Még csak nem is magamtól.

De miért nem jöttem rá korábban? Azért, mert nem volt a témáról semmilyen használható ismeretem.

Most ezért írom le mindazt, amit nekem magamnak sokkal korábban kellett volna olvasnom. Hogy hátha lesz valaki, egyvalaki csak, aki pont időben olvassa.

A szörnymítosz

Nem tudhatom, kedves olvasóm, hogy neked mit mondtak a témáról. Nekem azt, hogy az erőszaktevő egy vadállat. Nem is ember, hanem valami gusztustalan, perverz dög, méterekről ki lehet szúrni a tömegben az élveteg pofáját. Hobbija, hogy sötét utcákon leskelődik az egyedül sétáló miniszoknyás lányokra, és kizárólag arra izgul, ha az áldozata sikítva tiltakozik. Gimiben egyébként, nem viccelek, volt egy külön ilyen alkalom, valami szervezettől jöttek, egy férfi meg egy nő, és elmondták, hogy ne járkálj éjszaka kihívóan öltözve, és akkor minden rendben lesz.

Valahogy senki nem állt elénk azzal, amivel valójában kellett volna, hogy hé, kislány, a szemüveges, vékony szomszéd srác is megteheti veled. A bátyád haverja is. A te haverod is. Bárki.

Én most ezzel szeretnék eléd állni, kedves te, akinek talán tudok segíteni egy kicsit. Bárki megteheti. Ami nem azt jelenti, hogy vigyázz, hanem éppen azt, hogy nem lehet vigyázni, hacsak nem akarod az egész életedet vigyázással tölteni. Az a tény, hogy bárki lehet elkövető és bárki lehet áldozat, csak annyit jelent, hogy nem szabad elhinni a szörnymítoszt.

Ha valaki megtesz a testeddel valamit a beleegyezésed nélkül, akkor ott erőszak történt, függetlenül attól, hogy ki tette. Ha nem egy szörny tette, akkor is. Mert akinek te, TE nem mondtál lelkesen, magadtól igent, annak nem volt joga hozzá. Még akkor sem, ha egy idő után lefagytál. Akkor pláne nem. 

Épp ezért nem kell vigyázni  - bár jobb, ha a megérzéseidre hallgatsz, amit én sajnos, a barátnőm könyörgése miatt, nem tettem. És ha ijesztő dolog történik, akkor jó ötlet sikítani, vagy megütni, megrúgni a támadót.

De ha nem rúgsz, az sem beleegyezés.

Miért nem sikítottam, rúgtam, stb.?

Mert nem történt velem semmi ijesztő. Többek között ezért sem ismertem fel hónapokig, hogy erőszak történt: a szörnymítosszal együtt azt is a fejembe verték, hogy a nemi erőszak minden esetben - igen, ahogy a neve mutatja - agresszív, támadásjellegű, erőszakos cselekvés, ami már kapásból fizikai bántalmazással és verbális megalázással vagy megfélemlítéssel, fenyegetéssel kezdődik.

Sok esetben igen, ez igaz. De, most figyelj, megint a kulcsszó következik: beleegyezés. 

Ha nincs beleegyezés, akkor az erőszak. Ennyi. Kész.

Velem például az történt, hogy olyan kedvesen és finoman indított (romantikusan megfogta a kezemet), hogy biztos voltam a dolgomban. Nemet mondok, meg fogja érteni. Nem érti, de elmondom még egyszer, érvelek, kidumálom magam, elhúzódom századszor is, biztosan meg fogja érteni. Meg kell értenie.

És mire felismertem, hogy nem, ő bizony nem fogja megérteni, addigra pont lefagytam.

És nem, még csak nem is sikítottam. Meg voltam döbbenve. Különben sem hallotta volna senki.

A lefagyás

okozta nekem a legnagyobb problémát az első néhány hónapban. Azért nem voltam képes nevén nevezni a dolgot, és azért okoltam önmagam, mert “nem harcoltam eleget”, egy idő után abbahagytam a tiltakozást. Állandóan azt kérdezgettem magamtól, miért hagytam abba, hogy lehettem ilyen hülye, és arra kezdtem gyanakodni, hogy én tehetek az egészről, mert a mozdulatlanságomat az elkövető beleegyezésnek vette. 

Lehet. Sőt, valószínű, hogy ez játszódott le annak a nyálkás kis féregnek (pardon, azt ígértem, higgadt leszek) a fejében.

Két dolgot mindenképpen tudni kell.

A: normális ember nem veszi a lefagyást beleegyezésnek: tudja, hogy amíg nem hangzik el az igen, addig a nem az utolsó szó

B: minden áldozat lefagy, ez törvényszerű. Ezt egy cikkből tudtam meg, kicsit későn, bárcsak sokkal korábban.

Ha te is lefagytál, akkor pipáld ki, hogy igen, ennek így kellett lennie, “bejött a papírforma”. Így még biztosabb, hogy erőszak történt: nem véletlen, hogy beleegyezésen alapuló szex esetén nem nagyon szoktunk lefagyni.

És mit javasolok neked, kedves potenciális elkövető?

(Azaz kedves mindenki, aki nem szörny, hanem (bármilyen nemű) ember, az ember pedig tévedhet. Lehet tévedni abban is, hogy mikor egyezik bele a partner és mikor nem. Az én elkövetőm szerintem szimplán tévedett.)

Legyél száz százalékig biztos abban, hogy ő is akarja. Ennyi a trükk. Például kérdezz rá egyenesen.

Nem szabad elhinni a mítoszt, hogy a nőknél a nem / a nem tudom / a talán jelenti az igent. Tévhit, hogy csak kéretik magukat. Persze, lehet, hogy van olyan, aki ezt teszi, de a legtöbben őszintén kommunikálnak ilyen helyzetben - és hát, végtére is, inkább menjünk biztosra, és hagyjunk ki egy jó dugást, mint hogy megerőszakoljunk valakit, nem?

Hadd mondjak el egy tanmesét egy kedves ismerősömről, nevezzük Gézának. 

Géza régebben hajszolta az egyéjszakás kalandokat. Egyszer, amikor a nőügyeiről beszélgettünk, elárulta, hogy van egy trükkje: mivel a szexuális erőszakot tartja a leggusztustalanabb dolognak a világon, kitalált egy módszert, amivel elkerülheti. Minden nőtől háromszor megkérdezi, biztos-e benne, és csak három hezitálásmentes, egyértelmű igen esetén megy tovább, mert három alkalom biztosan elég arra, hogy szíve szerint döntsön az ember. (Azt pedig, hogy tényleg így csinálja, onnan tudom, hogy velem is eszerint járt el, amikor egyszer spontán kikötöttem a lakásán: kétszer mondtam neki egyértelmű igent, majd harmadjára, kissé összezavarodva nemtudomot - Géza pedig adott egy puszit az arcomra, betakargatott, jó éjszakát kívánt és átment a másik szobába aludni. És haverok maradtunk.)

Nem tudom eldönteni, hogy Géza jó ember-e. Nem tudom, hogy az élet minden területén ilyen elvei vannak-e. De szerintem ez már önmagában becsülendő. Bárcsak én is tudnék így viselkedni, bármilyen helyzetben ennyire vigyázni, hogy meg ne bántsam a másikat. 

És miért vagyok hálás? Avagy a happy end.

Elsősorban azért, mert nem lettem terhes, és nincsenek rémálmaim vagy felvillanó képeim, ami pedig másoknál gyakori. Ez utóbbit valószínűleg annak köszönhetem, hogy nem volt a dolognak semmiféle támadásjellege, gyakorlatilag nem volt ijesztő, ahogyan azt fentebb írtam. És tudom, hogy nem akart rosszat az elkövető. Egyébként azóta sem jött rá, mit csinált. A lényeg, hogy összesen csak egyszer álmodtam a dologgal, ami két és fél év alatt több mint szerencsés szám.

A számokról jut eszembe: nagyon különleges vagyok, mert ezentúl, ha valaki megkérdezi, hány férfival voltam, akkor életem végéig “és fél”-re fog végződni a számom. (Hány olyan embert ismersz, akinek “és fél”-re végződik? Na ugye.)

Továbbá hálás vagyok, amiért nem lettek lényegesebb defektjeim, amik belerondítanának a jelenlegi kapcsolatomba.

Végül, ami a legszebb, hogy nem ez határozza meg az identitásomat. Én továbbra is, sőt, még inkább én vagyok, nem változtam át az eset miatt egy nagybetűs Áldozattá. Kicsit egyenesebb lett a gerincem, talán. De az sosem hátrány.

Hasznos linkek a témában

A legfontosabb és leginformatívabb, kötelező olvasmány: http://nane.hu/kerszteat/

Durván felkavaró tartalom, erős idegzet kell hozzá, pedig csak angol szavak papírlapokon: http://projectunbreakable.tumblr.com/

Humoros videó, ami felhívja a figyelmet arra, mennyire ciki nem foglalkozni a problémával: https://www.youtube.com/watch?v=LNVFPkmZTQ4

Meg még nyilván van hatezer másik hasznos link, de már így is épp elég ideje untatom az olvasómat.

(És nem, ez nem lesz egy ilyen nyomasztó blog, megígérem. Legközelebb majd színházról írok, utána pedig egy közelgő zsidó ünnepről és az önfegyelemről. De lehet, hogy közbeiktatok valami ömlengést arról, hogy mennyire imádom a tavaszt.)

Trigger warning: Sexual Assault. 

Before I start my post there are a couple of things I want to say.

1. Please do not pity me. This happened and I have dealt with it in my own way.

2. For people who did not know. I chose not to tell a lot of people because I had to deal with this by myself and come to terms with it by myself and for a long time I was ashamed of myself and now I know that this wasn’t my fault or anyone’s fault for that matter.

3. To those few people who did know, thank you for keeping this a secret and for letting me be the one to talk about it. 

4. If you have been sexually assaulted or anything along that lines. Tell someone. Trust me when I say this has been one of the most difficult things I have ever dealt with in my life and it has not been easy but know that there is a light at the end of the tunnel and standing there is your friends and family. Know that this is not your fault. 

This is my journey with dealing with dealing with sexual assault. 

When I was younger, I was sexually assaulted by someone who took advantage of me and my low self esteem. They made me believe what was happening to me was okay and convinced me not to tell my parents or anyone. This happened for a couple of years and let me say this, no one knew that this was happening to me except me and this person. I kept this hidden from everyone and I blamed myself. I felt disgusting. I hated myself. My depression took over me and I got to a point where I couldn’t even look at myself in the mirror anymore. 

In 2012, I met someone who I felt confident enough to share my story with. Together we started a journey to find the pieces of ourselves we had lost and tried to put each other back together. To this person I would like to say thank you. Thank you for understanding me and for helping me become the person I am today. You have showed me how to love myself and accept who I am. Slowly I felt more confident and I told my brother, (Thank you for everything), who for my entire life has been my best friend. He hugged me and we talked about it and slowly I built up the courage to tell my mom who understandably was upset and angry that this had happened to me. Mom, if you are reading this I just want to say thank you. Thank you for being so understanding and loving me and respecting my decisions. You have made this journey for me incredibly easy and having you has helped me understand that what has unfolded has not been my fault. While dealing with the difficult problems with telling my family and having to relive the entire experience over and over again I slowly began to realize that this is not my fault. That is the most important thing you have to know. Whatever happened to you, it is not your fault. 

While I was busy telling my family, I was trying to cope with this entire situation and myself. While browsing the internet, we stumbled across this woman who was doing a photography project called, “Project Unbreakable.”  This is an excerpt from their website, “ Project Unbreakable is a photography project aiming to give a voice to survivors of sexual assault, domestic violence, and child abuse. Project Unbreakable has been featured in media outlets such as Glamour, TIME, Buzzfeed, and The Guardian.”  So me and my friend decided to contact Grace and set up an appointment to participate in project unbreakable. In October 2012, my grandmother took us both to a library courtyard in another state to participate in project unbreakable. For this I wanted to say thank you to my Grandma Cathy who has been nothing of supportive for me. Thank you for being my shoulder to cry on. 

When we got to the library courtyard, we met Grace who handed us poster boards and markers. On these poster boards we were meant to write a statement, something that our attacker had said to us in order to gain power over this statement and not fear it anymore. With tears in my eyes, I wrote the words that had haunted me every since I was a little girl. While writing these statements my friend and I kept telling each other that we could do this. I went first and I chose to show my face. The image of me participating in project unbreakable had been on the internet for three years. To those who saw that image and have messaged me, thank you so much for your support and your kind words. After we participated in the project my friend and I hugged and cried for a long time. It was in that moment that i knew I was crying tears of relief. I finally felt free. 

Here’s what I have taken from this experience, some people cannot handle what you are telling them. Some become so angry and only want to seek justice. This is understandable but sometimes you need to think of the person who is going through this entire experience and what is best for them. Due to my circumstances, I did not go to the police and if you have been or are being assaulted in anyway I suggest that you do go to the police. I just chose not to for my own reasons. Some people will be understanding and will stay with you and listen to you cry. These are the people you need with you. Keep them close. Finally, I found something in this entire experience that I did not expect to find. Forgiveness. I forgave myself for hating myself. That is the most important thing I have taken out of this entire experience. I forgave myself. Even though this was not my fault, a tiny piece of me felt like it was and it was not. Thank you for reading this. 

If you need to speak to anyone, please contact the links below. Stay Strong.

 We are not qualified to give certified advice on this subject. If you are struggling, RAINN has a free, confidential, 24/7 sexual assault hotline: