#ottlik

Ottlik Géza

nem lehet szó nélkül hagyni, no meg a kedves olvasónak biztosan föltűnt, hogy itt a legutóbbi bejegyzés is özönvíz előtti, valamint, hogy a címbéli ígérvény, miszerintis 365épületek sosem teljesült, van helyette 87 itt, van ennek a hátterében egy sikeres filmes workshop 2011-ben, számos nagyon inspiráló beszélgetés, az itt található anyagok megjelenése forrásként itt-ott-amott.

mindeközben én odahagytam Budapestet, Márai Sándorrá változtam, csak dohogok ilyen-olyan-amolyan platformokon, meg nyesztetem a barátaimat, rokonaimat, üzletfeleimet, hogy Budapest így-úgy-amúgy. és mindeközben néha meglepődve tapasztalom, még mindig mennyi érdeklődés veszi körül ezeket az anyagokat itt. olyankor lányos zavar vesz rajtam erőt.

szóval elköltöztem, meg az élet. amiben a sétálás maradt az állandó. meg esetleg a szemlélődés. ennek eredményeként máshol, kicsit másról kezdtem el újra írni--sokszor Budáról is. mert sokszor épp a távolság kell, a perspektíva. így adódott, hogy 2019 nyarán egy, a finn-norvég határon álló menedékházban vészeltem át egy több napon át tartó vihart, illatos nyírfahasábokat égettem és Ottlik Budáját olvastam, és talán valamit megértettem.

ez van most: https://endalettere.substack.com/ 

kétheti hírlevél a sétálásról meg a szemlélődésről meg az irodalomról. és néha Budáról is. erre mondják, hogy ajánlom magamat? mindenesetre: tartson velem a kedves olvasó. a legrosszabb, ami történhet, az a vállalhatatlan nosztalgia a klasszikusan modern Budapest iránt.

És még tudok úszni! Azaz nem süllyedek el, és haladok előre. Megtettem 10 hosszt, szerintem öt éve nem mozogtam ennyit egyszerre (a séta nem számít). Majd még visszamegyek, de most nézelődöm meg olvasgatok.

hogy LFS:

Lófasz a Seggetekbe.

Nyaranta irgalmatlanul le tudok sülni. Szeretem a napot. Szerelmes vagyok a verőfénybe, a kék égboltozatba. Kánikula kell nekem, tomboló, mértéktelen nyár. A bőröm mohón barnul, nem szép bronzszínűre, hanem dühös feketére. Két éve, egy balatoni fürdőhelyen akadtam csak versenytársra. A strand sok ezer fürdőzője közt könnyűszerrel meg lehetett találni ezt a magányos férfit bármikor, ha az ember körülnézett. Hét unciával volt sötétebb a környezeténél. Mintha ébenfából faragták volna, politúrosan csillogott a bőre, tele tompa fényekkel. Arcát sötétbarnára cserzette a nap, két ráncot vésett rá, rezzenéstelenre lakkozta. Egyébként ritkán találkoztam rokonszenvesebb férfival.

Orvos volt. Úgy ismerkedtünk meg egymással, mint a nyolc esztendős gyerekek szoktak. Napokig méregettük egymást, s egyszer, az étteremben, vagy a "grill"-ben, ahol mindig egyedül ült asztalánál, akárcsak magam, letelepedtem melléje. De az is lehet, hogy már előbb, ő kiáltott rám a tóban: No, ebédeljünk! Ugyanis egyikünk sem öltözött fel az ebédhez, hanem ott maradtunk a strandon, s a falatozó magas polcára könyökölve, lábunkat emelgetve a forró homokban, aludttejet, sonkás zsemlét ettünk, vagy keménytojást, sört, olajgyűrűt. Ilyenkor, egy-két órára, a part tökéletesen kiürült, s a tó, az ég és a nap kettőnk tulajdona volt. A doktor álló helyében el tudott fogyasztani három üveg yoghurtot és nyolc keménytojást. Azután törkölypálinkát kért.

"Megárt, doktor" - mondtam. "Kitűnő!" - biccentett a palack felé. Voltaképpen egyikünk sem napfürdőzött. Egyszerűen ott éltünk a tóparton, reggeltől napszállatig. Eveztünk, úszkáltunk. Hanyatt feküdtünk a szálkás deszkapadlón, melyet cölöpökre ácsoltak a víz fölé. Itt jó volt. Éreztük a nyár szagát. A csend olyan hatalmas volt felettünk, mint egy Beethoven-szimfónia. - Sok lesz a napból - morogtam -, egészségtelen, ugye? - "Méreg" - mondta a doktor kurtán. Feltámaszkodott, hogy az arcomba nézzen. Összenevettünk. Fütyült rá, hogy méreg. Egy hét múlva átevezett a túlsó partra, csónakjában egy káprázatosan szép asszonnyal - akit én egyébként kiállhatatlannak találtam -, s nem jöttek többé vissza. Telefonon intézkedett a csomagjaik ügyében, amint a szállodai szobalány utóbb elmesélte nekem.

Ez a férfi, akit én harmincévesnek becsültem, negyvenhét esztendős volt. Vonakodva írom le valószínűtlen történetét; tizenkét évig ágyban feküdt, a múlt háborúban szerzett sérülésével, s evvel magyarázta fiatalos külsejét. Ez a tizenkét év több volt, mint pihenés. Kiesett az életéből, ezalatt nem élt, nem is öregedett. Sima maradt a homloka. Tehát, ahogyan mondta, pótolnia kell a mulasztottakat, hogy felsőbb osztályba léphessen, mert élnünk kell, harminckét foggal kell harapnunk a napfényt, és mérgeznünk, fogyasztanunk magunkat, hogy érettek legyünk a halálra.