#nyulak

A fák némán álltak az éjszakában, és ágas ujjaikkal a levegőt tapogatták, hogy kiterjeszthetik-e már levélszárnyikat, és virágjaikra nem hoz-e bajt a hajnali dér. Mert az idő itt van már. A föld küldi az élet nedveit, és erei duzzadásig tele vannak, de a levegő még hideg, s így gondjai vannak a szegény fának. Merjen-e virágozni? Merjen-e levelezni? A róka nem érzi a fák aggódását. Halkan surran az ismerős csapáson. A nyiladékon megáll és körülnéz, bár nem sokat látni, de nem lehet soha tudni… Baj is lehet… Az erdő legsűrűbb részébe ért. Itt már nem siet. A szederindák szövevénye alatt átcsúszik, hogy a hasa a földet éri. Igen, nem sok idő van már a fiak megérkeztéig. Duzzadt csecsbimbói súrolják a hideg, nedves avart, és arra gondol, hogy nemsokára meleg szájacskák tapadnak rá, és ez nagy gond, nagy boldogság lesz. Egy öreg bükk tövében ott ásított a rókavár szája. Sötéten, melegen. Leült a róka. Letette a kakast, és nézte a bejárást. Itthon van az ura? Körülszaglászta a bejárást. Igen. A levegőben ismerős, meleg szimat lebegett. Felkapta a kakast, és gond nélkül surrant be a várba. A sötétségben ura szemei világítottak. - Már féltettelek – mondta kedveskedve –, ilyen állapotban többet nem engedlek messze. Gege népéből hoztam egyet. Még hozzá sem nyúltam. De látom, te sem jöttél üresen… Ügyes és bátor asszonyka vagy. Szép fiaink lesznek… De most együnk… Egyiket megesszük, a másik itt marad neked, hátha megérkeznek a fiatalok, s akkor élelemnek kell itthon lenni. A barlangban ezután már csak a csontok ropogtak. Azután ez is elhallgatott, és összebújva elaludt a két róka. …Künt a nedves szántáson pedig lapultak a nyulak. A portyázó róka réme még ott leselkedett a sötétségben, és nem akart világos lenni. Csak a patak csobogott vidáman, és üzeneteket hozott messze tájakról. Fodrai felcsillantak, és becsukták újra szemüket. Apró hullámai megrázták a téli nádszálakat, melyek búsan álldogáltak forgóikkal. - Mi bajotok? – susogott a patak. – Ébredjetek! Túl a hegyen most születik a fény, és ti kishitűen gubbasztotok. Hát nem érzitek? Jön a fény, a meleg, a Tavasz! Ekkor vált el a dombok éle az égtől. Az ég magas lett egyszerre, mert elszakadt a földtől, ahova az éjszaka feketesége ragasztotta. A dombok gömbölyűek és puhák lettek, mint nagy, lágy kenyerek, tetejükön pedig meleg kezével végigsepert az első napsugár. És erre megmozdult a rét, a nád, az erdő. Az erdőben csattogva szólt egy feketerigó, és fuvolázó, lágy muzsikája belehullt a rókavárba, hol békén aludt a két róka, és a nótára álmukban megnyalták szájukat. A szántások felett egy pacsirta ájtatoskodott, és hangján világosan meg lehetett érezni, hogy imádkozik. A barázdákban gondtalan nyúlasszonyságok ballagtak, vagy vitorláztatták füleiket, csak úgy megszokásból, ám az is lehet, hogy morzejeleket válthattak egymással, és a tavalyi nádszálak is kihúzták magukat a patakban. Kopott zászlójukat odatartották a hajnali szélnek - ki a fodrász tisztét tölti be az erdő és mező világában –, és kacéran néztek a patak tükrébe, amely csupa nevetés volt. Apró hullámgyűrűk is ott karikáztak az öreg nádszál körül, és felszóltak hozzá: - No, öregúr, kár volt ugye, szomorkodni? - Igaz, igaz – bólogatott a száraz nádszál –, de olyan végtelen volt az éjszaka. Én nem magamat féltem, hiszen tudjátok… – és szemérmesen nézett a hóna alá, hol ekkor született harmatos zölden az első nádlevél.