#matraberc

Mátraháza -> Kékestető -> Hármashatár erdészház -> Sirok: 29 km

Tudjátok, mi volt már régen? Eső és sár! Ki ne vágyna rá, hogy a régóta tervezett hétvégéjébe eképpen belerondíthasson? Az Időkép teljesen leírta szombatot, és nagy részben a vasárnapot is, nem csinált túlzottan nagy kedvet nekünk.

Ennek tudatában mentünk Sirokra péntek este, útközben már kellemesen esegetett. Stílusosan a Kéktúra vendégházban foglaltam pár héttel korábban, és ez nagyon jó döntés volt. A tulaj, Ernő, nagyon jó fej, welcome pálinkával várt, és még a másnapi fuvarozásunkat is vállalta. Sirokon most voltunk másodszor, és már az első alkalommal is nagyon tetszett. Mondtam is K-nak, hogy: “Legyen ez a mi helyünk!” Gondolhatjátok, hogy nem úgy reagált, hogy: “ Jaj de jó ötlet, drágám!” :))) Csak nézett rám furán, de így lesz, tudom!

Tehát, mivel éjjelre nagy esőt jósoltak, továbbá azt, hogy a délelőtt folyamán szépen elhúz a csapadék még keletebbre, és mivel úgyis autóval visznek át minket, így megengedtük azt a luxust, hogy csak fél 10-kor kezdjük a szakaszt.

Ez a táv arról híres, hogy az egyik legkeményebb rész, igazi hullámvasút. Különösen a másik irányból nehéz, mert míg innen csak ~900 métert kell emelkedni, visszafelé inkább 1500-at. Múltkor az ágasvári szakasznál 1300-at emelkedtünk, szóval nem nagyon éreztük úgy, hogy ez gond lehet, nem nagyképűségből mondom. :) Ami még nehezítő, hogy nincs lakott település közben (leszámítva az elején Kékestetőt), sem vízvételi lehetőség. Egy nagy hőségben biztos, hogy sokkal rosszabbul érintett volna, de így, egy hűvös, eső utáni napon közepesre értékelem a nehézségi fokát. (Pl. szerintem a Kevélyek-szakasz sokkal nehezebb, bár az is igaz, hogy abba még tettünk pár extra szintet.) 

Még mielőtt felszaladtunk volna a Kékesre, gyorsan megnéztük Mátraházán a mátrai cserkőből épült Magyarok Nagyasszonya ferences kápolnát és mentünk egy kört a Naphimnusz parkban, ahol ilyen alkotások vannak az út mentén:

Mivel fogalmam se volt, mi ez a Naphimnusz-dolog, utánanéztem: ez Assisi Szent Ferenc legfontosabb műve, és ennek 10 versszakát jelenítik meg ezek a kerámia domborművek itt.

Ezután gyorsan megmásztuk kis hazánk legmagasabb pontját, a Kékest. Ezt mindenki Kékestetőnek hívja (mi is), de valójában ez csak a hegyen fekvő kis település neve. Azt hinnéd, hogy ez biztos milyen nehéz, de mivel Mátraháza kb. 700 méteren van, nem kellett túl sokat felfelé menni. Azért persze megérezni, nem mondom, hogy nem, csak ijesztőbben hangzik, mint amilyen valójában.

Nem tudom, említettem-e, de mire elkezdtük a napot, elállt minden eső, helyette ködbe burkolóztak a közeli magasabb hegyek, köztük a Kékes is, így nem kellett például most a kilátóba felmennünk. Cserébe “belefutottunk” egy terepfutó-versenybe, nagyon jó volt egyfolytában lehúzódni lefelé menet.

Közben lassacskán a köd kezdett felszakadozni, és csodaszép tiszta kilátásokat kaptunk, először a Sas-kő mellett, majd később a Disznó-kőnél.

A Hármashatár-nyeregig nagyrészt lefelé jöttünk, én azt mondanám, onnan indult be a “buli”. Először fel a Nagy-Szár-hegyre, ahonnan szép rálátást kaptunk a Markazi-víztárolóra és a Mátrai Erőműre, már amennyire szép lehet ilyesmi.

Aztán még feljebb a Cserepesi-nyereg, le a Domoszlói-kapuhoz, fel a Nagy-Zugó-hegyre, onnan le... Egyszer csak K azt mondta: 

“Már csak a mocskos Szederjes-tetőre kell felmenni, aztán már jobb lesz.” 

Vagy valami hasonlót. Ott ettük meg a maradék szendvicset, és gyűjtöttük az erőt a hátralévő kilométerekre, amiből még nem kevés volt akkor. Itt már aggódtunk, hogy nem fogunk odaérni 6-fél 7-ig a Hunor étterembe, és akkor jaj, mit fogunk enni? Nem lesz mátrai borzaska? Miért zárnak ilyen korán a helyek nyáron egy túraparadicsomban?

Elkezdtünk sietni. Nem volt jó érzés, de muszáj volt. Még 1-2 fel-le következett, lassan már felbukkant a siroki vár is a távolban. Később, menet közben, rákerestem, nincs-e kiszállítás bárhonnan, és rátaláltam egy recski pizzériára. Na, jó lesz az is! Kicsit lassítottunk.

Az útviszonyok a betonút előtti 4-5 kilométeren elromlottak. Fülledt idő lett, előkerültek öreg “barátaink”, a szúnyogok és a kis fülbe-szembemászó irritáló bogarak. Ja és a sár. Eddig nem volt vészes egyáltalán, de ezen a szakaszon jó koszosak lettünk. Így újra sietni kezdtünk, mert nem lehetett megmaradni. 

A legdurvább rész egy hatalmas csalános dzsindzsás réten (?) át vezetett, ott valósággal hemzsegtek. Mindent elmond az akkori állapotokról a tény, hogy ezen a távon egy darab fénykép se készült.

Elég sok cifra káromkodás hangzott el, rohadt idegesek voltunk, ennyire még sosem vártunk betonutat, mint most. Pedig tudtuk, hogy hiába lesz ott a siroki vasútállomás, ha kiérünk, onnan a faluig még vagy 4 kilométer hátravan. Eszembe is jutott egyből Becske, tessék, máris überelték! (Mármint távolságban, nem szenvedésben.)

Az aszfalton gyalogolva már körvonalazódott, hogy kb. zárás előtt negyed órával érünk a Hunorhoz. Egy kérdést megér, adnak-e még elvitelre bármit is. 

Sirok amúgy nagyon szép és gondozott falu, és hát elég pazar helyen is fekszik. Sirok, a mi helyünk! Ugye. Terveztük, hogy elugrunk a Nyírjesi-tóhoz, ami egy védett tőzegmohalápos terület, de az evés lehetősége sokkal többet ért most (is).

Mátraverebély -> Ágasvár turistaház -> Mátraszentistván -> Galyatető -> Vércverés -> Vörösmarty fogadó -> Mátraháza: 31 km

E forró nyári vasárnap pótoltuk tehát a múltkor passzolt szakaszt, hivatalosan ez már a 20. kéktúra szakaszunk volt, még 7 van hátra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt megterhelő; nem akarok nagyon részletekbe belemenni, de amellett, hogy a lábam nem 100%-osan működött, még a nagy meleg is rátett egy lapáttal. Az első 7-8 km nagyon szar volt, de szerencsére ez volt a holtpont is, amin utána túllendültem végül. K viszont az ilyen hőségeket kedveli valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, így neki maximum a végén a fáradtság ütött be.

Na de szóval, reggel átugrottunk Gyöngyösre, mint már megszokott. Szerencse, hogy csak egy órányira van. Onnan átbuszoztunk Mátraverebélyre, az is volt egy óra zötykölődés. Egy falubeli is leszállt a buszról, és kapásból kérdezte: “Mátra vagy Cserhát?” De hát utóbbit ugye lezártuk már, kezdjünk valami “újba”. Bár meg kell valljam, a karanténtúráink közül 3 is a Mátrában volt, de mindvégig igyekeztünk elkerülni a kék utakat. És még egy érdekesség: 2 éve, mindössze 1-2 nappal azelőtt, hogy “kimondtuk”, kezdjük el a kéktúrát, is a Mátrában töltöttünk egy túrás hosszú hétvégét, ahol többek között érintettünk kék szakaszokat is. Szerintem minket tudat alatt a Mátra rángatott bele ebbe az egészbe!

Kisétáltunk szépen Verebélyről, semmiféle incidens nem történt, igaz nem sok mozgás volt. Semmi sem utalt arra, hogy gáz környék lenne. Egy kis mezőn áthaladva megkezdődött a pokoljárás, azaz elkezdtünk felfelé haladni Ágasvárra.

Először Agyagos-tetőre, majd a Csalánosra értünk, aminek szerencsére csak a neve hangzik rosszul. Ekkor még csak 4-500 méteren voltunk, és bizony Ágasvár majdnem 800 méteren van. Ez rossz hír, és hát nem lett könnyebb. De jól megbeszéltük, hogy a turistaháznál kényelmesen megpihenünk, eszünk, és minden jó lesz. Aha, csak a turistaház el volt kerítve, a kerítés le volt lakatolva, a padokat pedig könnybe lábadt szemekkel nézegettük azon át. Kereshetnénk az okát ennek az értelmetlen tettnek, de csak feleslegesen bosszantanánk magunkat.

Nincs mit tenni, akkor menjünk fel először Ágasvár csúcsára, majd ott eszünk. Jajj, ez az 500 méteres szakasz még, szinte függőlegesen felfelé, ez borzalmas volt. Éhes voltam, fájt a bokám, folyt rólam a víz... És akkor még foglalt is volt a kellemes árnyékos pihenős rész! Soha többé nem szeretném ezt a kék 3szög jelzést végigjárni. Legalább volt kilátás:

Végül később egy kidőlt fatörzsön ettünk az erdő közepén. Szomorú látvány lehettünk.

Mindig, mikor erre járunk (=másodszor), kiugrunk a Newton-sziklához is. A sziklába ez a szöveg van belevésve: “Newton hitétől mentsen meg az Isten.” Ez amúgy egy William Blake vers utolsó sora, és arra utal, hogy Newton, mialatt az Újtestamentum eredeti nyelven írt kéziratát tanulmányozta, rájött hogy a későbbi korok emberei mindig úgy "alakították" a fordítást, hogy az a saját hasznukra válhasson. Olyanokat jelentett ki, hogy pl. a Szentháromság nem létezik, vagy hogy Jézus nem Isten fia. Ezzel biztos kiverte a biztosítékot akkoriban az elvakult istenimádók között!

Rövidesen Mátraszentistvánra értünk. Ahogy jöttünk az Ágasvár utcán, több, igencsak pazar helyen álló rönkházat láttunk, ahol szívesen eltöltenénk pár hetet. Természetesen itt tettünk kitérőket, először a Vöröskői-kilátóhoz, melyet szintén másodszor csodálhattunk meg, akárcsak a Három falu templomát, Mátraszentistván, Mátraszentlászló és Mátraszentimre falvak közös templomát, mely mindegyiktől egyenlő távolságra fekszik, hogy ne legyen vita.

Aztán elindultunk a Galya felé, csak előtte még Piszkéstető volt soron. Hát kapja be Piszkéstető!! Már vagy másfél hónapja írtam nekik, hogy milyen lehetőségünk van bejutni, esetleg csatlakozhatunk-e csoporthoz, mert hogy csak csoportoknak van körbevezetés a csillagvizsgálóban. Pont ide is értünk volna, minden adott volt. Még csak válaszra sem méltattak! Szégyelljétek magatokat,  itt van ez a fiú, milyen szomorú volt!

Kisvártatva elértük az ország mindössze 3. legmagasabb hegyét, Galyatetőt. Először a Péter hegyese-kilátóba mentünk fel a szép, de kissé párás kilátásért. Fent egy apuka azt magyarázta a kölykének, hogy arra ott a Tátra látszik... Kivételes látása lehetett, én bizony hiába meresztettem a szemem, semmiféle hófödte csúcsokat nem tudtam kivenni.

Leérve a településre, ettünk egy jégkrémet, ittunk kávét, és kék sört akartunk venni, ami a kéktúra hivatalos söre, mer hogy ilyen is van, és csak itt kapható, turistaház büféjében. Hát nem elfogyott?! :(

Hú, de hosszú szöveget írtam már, pedig még hátra van 10 kili! Azt hittük, innen már csak lefelé visz az út, de pont ez a Mátrabérc lényege, a hullámvasút. Lemész, majd hirtelen megint fel, egészen Sirokig ez megy.

A következő fel Vércverésre volt, nem esett jól már túlzottan, de szép volt utána a kilátás, bár jó darabon hónaljcsiklandozó füves, kullancsos részen haladtunk át. Hasonlóképpen nem esett jól és ért váratlanul minket a rövid, de meredek kaptató a Csór-hegyre, majd onnan a leereszkedés. A Mátra-nyeregbe leérve és a 24-es főút motoros őrültekkel teli szakaszán átkelve aztán megnyugodtunk, hiszen innen csak besétálunk Mátraházára. 

Ohhh, mily’ ostobák voltunk! A Vörösmarty fogadó meglehetősen lehangoló épülete után ismét beljebb hatoltunk az erdőben, majd azt vettem észre, hogy ereszkedünk lefelé, hogy aztán valami vízfolyás felett átkelve még utoljára mehessünk felfelé jó egy kilométeren át. Szuper volt! Itt még K is szidta Mátraháza alapítóját. :)

De végül, mint általában, csak beértünk most is. Az autóbuszállomásnál pecsételtünk, és úgy döntöttünk, egy tapodtat se mozdulunk, míg nem jön a busz.