MielĹtt kisimul a vĂzÂ
Tudod, ahogy idĹsĂśdik az ember, egyre kevesebb kedve van a nagy igazsĂĄgokhoz meg a bĂślcselkedĹ blablĂĄhoz. 63 ĂŠvesen az ember mĂĄr nem nagyon ĂĄltatja magĂĄt. Nem Ăźl a konyhaasztalnĂĄl a papĂrok felett, meg nem vĂĄrja a nagy megvilĂĄgosodĂĄst, hogy âna, merre is kĂŠne kormĂĄnyozniâ.
Az ember az ĂŠlete elsĹ felĂŠt azzal tĂślti, hogy tĂŠrkĂŠpeket rajzol, vagy a mĂĄsokĂŠt bĂşjja. Ăn is ezt csinĂĄltam. Azt hittem, az ĂŠlet olyan, mint egy hasznĂĄlati utasĂtĂĄs betartĂĄsa vagy egy precĂz tengerĂŠszeti tĂŠrkĂŠp pontos kĂśvetĂŠse: megvan a helyes sorrend, a megfelelĹ iskola, a biztos munkahely, a helyes dĂśntĂŠsek sora. Azt hittem, ha elĂŠg okos vagyok, nem fogok zĂĄtonyra futni, ĂŠs nem tĂŠvedek el. AztĂĄn az ember ĂĄtlĂŠpi a hatvanat, hĂĄtrafordul, ĂŠs rĂĄjĂśn, hogy az a sok rajz meg skicc⌠hĂĄt, legfeljebb a begyĹąjtĂśtt illĂşziĂłinkat rajzolnĂĄ ki.
Mert az a tĂŠrkĂŠp, amit szerettĂŠl volna, csak arra lett volna jĂł, hogy az ĂŠlet statikus, ĂĄttekinthetĹ, kiszĂĄmĂthatĂł legyen. A valĂłsĂĄg meg ekĂśzben egy eleven, mozgĂł, hullĂĄmzĂł valami. Amikor ott Ăźlsz, ĂŠs gĂśrcsĂśsen azt szĂĄmolgatod, hogy melyik irĂĄny a helyes, kĂśzben elmegy melletted a jelen. A tĂŠrkĂŠp azt ĂgĂŠri, hogy biztonsĂĄgban vagy, ha betartod a jelĂślĂŠseket. De a valĂłsĂĄgban nincs senki, aki megrajzolta volna az ĂśsvĂŠnyt, vagy kibĂłjĂĄzta volna a hajĂłzĂĄsi Ăştvonalat.
Fiatalon azt hittem, a bizonytalansĂĄg hiba a rendszerben. Azt hittem, ha elĂŠg sokat tĂśprengek, ha elĂŠg gondosan kĂŠszĂźlĂśk, elkerĂźlhetem a tĂŠvutakat meg a zĂĄtonyokat. Kellett idĹ, hogy rĂĄjĂśjjek, nem a tĂŠrkĂŠp hiĂĄnyzik, hanem egyszerĹąen Ăgy nĂŠz ki a szabadsĂĄg. Kicsit bizonytalan, de ez van.
Az ember egy nap egyszerĹąen abbahagyja a rajzolgatĂĄst, elteszi a papĂrokat, ĂŠs eloldja a kĂśtelet. Nem nagy kunszt, csak belĂĄtja, hogy nincs mire vĂĄrni.
NĂŠzd csak meg ezeket a halĂĄszcsĂłnakokat itt a kikĂśtĹben. ElsĹ rĂĄnĂŠzĂŠsre mind egyformĂĄk: kĂŠkek, fĂĄbĂłl kĂŠszĂźltek, halĂĄszatra valĂłk. Mindegyik alkalmas arra, hogy vĂzre szĂĄllj vele. De ha jobban megfigyeled Ĺket, lĂĄtod a kĂźlĂśnbsĂŠgeket. Az egyiknek egy kicsit mĂĄs az orra, a mĂĄsiknak a szĂne fakĂłbb, a harmadiknak talĂĄn erĹsebb az evezĹje. Mindegyiknek meg megvan a maga tĂśrtĂŠnete, a maga karcai, a maga sajĂĄtossĂĄga.
Az, hogy melyikbe Ăźlsz be, egyĂĄltalĂĄn nem mindegy. Nem azĂŠrt, mert van kĂśztĂźk egyetlen tĂśkĂŠletes darab, hanem mert a sajĂĄt alkatodhoz meg az erĹdhĂśz kell vĂĄlasztani. Ennyi. Ez ilyen egyszerĹą. A halĂĄsz sem filozĂłfiai alapon vĂĄlaszt csĂłnakot.
Fiatal koromban azt hittem, van egy, a kĂźlvilĂĄg ĂĄltal elvĂĄrt, csillogĂł tĂpus, amit meg kell szerezni, ĂŠs besorolni vele a Nagy Armada rendjĂŠbe. De nem biztos, hogy a legszebb hajĂł a legjobb vĂĄlasztĂĄs, lehet, hogy jobb olyanba Ăźlni, amelyik mĂĄr kapott nĂŠhĂĄny pofont a sziklĂĄktĂłl. KĂŠsĹbb jĂśttem rĂĄ, hogy tĂśkmindegy, mivel kecsegtet a katalĂłgus vagy egy ilyen szĂŠpelgĹ okoskodĂĄs: az a tiĂŠd, amiben te a legjobban tudod hĂşzni az evezĹt.
Amikor fiatal voltam, azt hittem, az ĂŠlet olyan, mint egy kiĂŠpĂtett csatorna â betonozott mederrel, zsilipkapukkal, ahol csak egyetlen irĂĄnyba, elĹre meghatĂĄrozott mederben terelĹdhet a vĂz. KĂŠsĹbb megĂŠrtettem, hogy a nyĂlt tengeren vagyok. A dĂśntĂŠseimbĹl, a hĂźlyesĂŠgeimbĹl, a szerencsĂŠimbĹl meg a botlĂĄsaimbĂłl lett valamifĂŠle Ăşt. Ăs amit megtettem, az megtĂśrtĂŠnt. Nincs visszalĂŠpĂŠs, nincs âmi lett volna, haâ.
Ăs ekkor jĂśn Antonio Machado, ĂŠs a verse, a VĂĄndor, nincs Ăşt cĂmmel pontosan ezt vĂĄgja az ember arcĂĄba:
Caminante, son tus huellas el camino y nada mĂĄs; Caminante, no hay camino, se hace camino al andar. Al andar se hace el camino, y al volver la vista atrĂĄs se ve la senda que nunca se ha de volver a pisar. Caminante no hay camino sino estelas en la mar.
VĂĄndor, lĂĄbaid nyoma az Ăşt s nem mĂĄs. VĂĄndor, nincs Ăşt, az Ăşt maga a vĂĄndorlĂĄs. VĂĄndorlĂĄsbĂłl szĂźletik az Ăşt, s visszatekintvĂŠn lĂĄtszik az ĂśsvĂŠny melyet senki sem taposhat tĂśbbĂŠ. VĂĄndor, nincs Ăşt csak barĂĄzdĂĄk a vĂz tetejĂŠn. (Nemes Krisztina fordĂtĂĄsa)
SemmifĂŠle csatorna, semmifĂŠle ĂśsvĂŠny nem volt ott elĹttem. Kicsit zavarĂł megĂŠlni azt, hogy nincs elĹtted kitaposott Ăşt. Furcsa ĂŠrzĂŠs, amikor rĂĄjĂśssz, hogy nincs elĹtted semmi. Ahogy mĂŠsz, az lesz az Ăşt, ĂŠs kĂŠsz.
De a lĂŠnyeg, amire az egĂŠsz kifut: âsino estelas en la marâ â csak barĂĄzdĂĄk a tengeren, mint az evezĹ nyoma a vĂzen.
Gondolj bele ebbe a kĂŠpbe. MĂŠsz a csĂłnakkal, hĂşzod az evezĹt, kinyĂlik a vĂz a hajĂł farĂĄnak hullĂĄmainĂĄl⌠aztĂĄn egy perc mĂşlva megint teljesen sima az egĂŠsz. Mintha ott sem jĂĄrtĂĄl volna.
Nem volt fix tĂŠrkĂŠp a kezedben, amikor elindultĂĄl, ĂŠs nem marad utĂĄnad kĹbe vĂŠsett Ăşt sem, amikor megĂŠrkezel. Ăs ez nem szomorĂş, nem is valami tragikus elmĂşlĂĄs. Dehogy. Ez a legmegnyugtatĂłbb dolog a vilĂĄgon. Nem kell tĂşldramatizĂĄlni a dolgokat, nem kell gĂśrcsĂśsen nyomot hagyni az utĂłkornak, nem kell minden ĂĄron megvĂĄltani a vilĂĄgot. A vĂz nem Ĺrzi a hibĂĄidat, ahogy a tĂŠvedĂŠseidet sem rajzolja senki a tĂŠrkĂŠpre. Csak mĂŠsz tovĂĄbb, hĂşzod az evezĹt, amĂg bĂrod. Ha majd megĂĄllsz, a vĂz kisimul utĂĄnad, ĂŠs ennyi. De amĂg megyĂźnk, legalĂĄbb a sajĂĄt csĂłnakunkban, a sajĂĄt evezĹnket fogjuk.
HĂşszĂŠvesen persze mĂŠg ĂŠn is CoelhĂłt forgattam, meg vĂĄrtam, hogy az egĂŠsz Univerzum az ĂŠn vitorlĂĄmba fĂşjja a szelet, hogy hĂłfehĂŠr vitorlĂĄimmal ĂŠs csodĂĄlatosan szĂŠp hajĂłmmal meglovagolhassam a Nagy NaplementĂŠben aranylĂł hullĂĄmokat. AztĂĄn az ember hatvan felett csak Ăźl a mĂłlĂł szĂŠlĂŠn, nĂŠzi a sĂłs vizet, meg a kikĂśtĹben ringĂł ĂźtĂśtt-kopott kĂŠk csĂłnakokat. MegĂŠrti ezt a Machado nevĹą fickĂłt. Nincs ebben semmi nagy titok, semmi mĂĄgia meg univerzum-Ăźzenet. Csak a fa, a vĂz, meg a sajĂĄt kĂŠt kezed az evezĹn. Ăs ha belegondolsz, ez bĹven elĂŠg.


















