MielĆtt kisimul a vĂzÂ
Tudod, ahogy idĆsödik az ember, egyre kevesebb kedve van a nagy igazsĂĄgokhoz meg a bölcselkedĆ blablĂĄhoz. 63 Ă©vesen az ember mĂĄr nem nagyon ĂĄltatja magĂĄt. Nem ĂŒl a konyhaasztalnĂĄl a papĂrok felett, meg nem vĂĄrja a nagy megvilĂĄgosodĂĄst, hogy âna, merre is kĂ©ne kormĂĄnyozniâ.
Az ember az Ă©lete elsĆ felĂ©t azzal tölti, hogy tĂ©rkĂ©peket rajzol, vagy a mĂĄsokĂ©t bĂșjja. Ăn is ezt csinĂĄltam. Azt hittem, az Ă©let olyan, mint egy hasznĂĄlati utasĂtĂĄs betartĂĄsa vagy egy precĂz tengerĂ©szeti tĂ©rkĂ©p pontos követĂ©se: megvan a helyes sorrend, a megfelelĆ iskola, a biztos munkahely, a helyes döntĂ©sek sora. Azt hittem, ha elĂ©g okos vagyok, nem fogok zĂĄtonyra futni, Ă©s nem tĂ©vedek el. AztĂĄn az ember ĂĄtlĂ©pi a hatvanat, hĂĄtrafordul, Ă©s rĂĄjön, hogy az a sok rajz meg skicc⊠hĂĄt, legfeljebb a begyƱjtött illĂșziĂłinkat rajzolnĂĄ ki.
Mert az a tĂ©rkĂ©p, amit szerettĂ©l volna, csak arra lett volna jĂł, hogy az Ă©let statikus, ĂĄttekinthetĆ, kiszĂĄmĂthatĂł legyen. A valĂłsĂĄg meg eközben egy eleven, mozgĂł, hullĂĄmzĂł valami. Amikor ott ĂŒlsz, Ă©s görcsösen azt szĂĄmolgatod, hogy melyik irĂĄny a helyes, közben elmegy melletted a jelen. A tĂ©rkĂ©p azt ĂgĂ©ri, hogy biztonsĂĄgban vagy, ha betartod a jelölĂ©seket. De a valĂłsĂĄgban nincs senki, aki megrajzolta volna az ösvĂ©nyt, vagy kibĂłjĂĄzta volna a hajĂłzĂĄsi Ăștvonalat.
Fiatalon azt hittem, a bizonytalansĂĄg hiba a rendszerben. Azt hittem, ha elĂ©g sokat töprengek, ha elĂ©g gondosan kĂ©szĂŒlök, elkerĂŒlhetem a tĂ©vutakat meg a zĂĄtonyokat. Kellett idĆ, hogy rĂĄjöjjek, nem a tĂ©rkĂ©p hiĂĄnyzik, hanem egyszerƱen Ăgy nĂ©z ki a szabadsĂĄg. Kicsit bizonytalan, de ez van.
Az ember egy nap egyszerƱen abbahagyja a rajzolgatĂĄst, elteszi a papĂrokat, Ă©s eloldja a kötelet. Nem nagy kunszt, csak belĂĄtja, hogy nincs mire vĂĄrni.
NĂ©zd csak meg ezeket a halĂĄszcsĂłnakokat itt a kikötĆben. ElsĆ rĂĄnĂ©zĂ©sre mind egyformĂĄk: kĂ©kek, fĂĄbĂłl kĂ©szĂŒltek, halĂĄszatra valĂłk. Mindegyik alkalmas arra, hogy vĂzre szĂĄllj vele. De ha jobban megfigyeled Ćket, lĂĄtod a kĂŒlönbsĂ©geket. Az egyiknek egy kicsit mĂĄs az orra, a mĂĄsiknak a szĂne fakĂłbb, a harmadiknak talĂĄn erĆsebb az evezĆje. Mindegyiknek meg megvan a maga törtĂ©nete, a maga karcai, a maga sajĂĄtossĂĄga.
Az, hogy melyikbe ĂŒlsz be, egyĂĄltalĂĄn nem mindegy. Nem azĂ©rt, mert van köztĂŒk egyetlen tökĂ©letes darab, hanem mert a sajĂĄt alkatodhoz meg az erĆdhöz kell vĂĄlasztani. Ennyi. Ez ilyen egyszerƱ. A halĂĄsz sem filozĂłfiai alapon vĂĄlaszt csĂłnakot.
Fiatal koromban azt hittem, van egy, a kĂŒlvilĂĄg ĂĄltal elvĂĄrt, csillogĂł tĂpus, amit meg kell szerezni, Ă©s besorolni vele a Nagy Armada rendjĂ©be. De nem biztos, hogy a legszebb hajĂł a legjobb vĂĄlasztĂĄs, lehet, hogy jobb olyanba ĂŒlni, amelyik mĂĄr kapott nĂ©hĂĄny pofont a sziklĂĄktĂłl. KĂ©sĆbb jöttem rĂĄ, hogy tökmindegy, mivel kecsegtet a katalĂłgus vagy egy ilyen szĂ©pelgĆ okoskodĂĄs: az a tiĂ©d, amiben te a legjobban tudod hĂșzni az evezĆt.
Amikor fiatal voltam, azt hittem, az Ă©let olyan, mint egy kiĂ©pĂtett csatorna â betonozott mederrel, zsilipkapukkal, ahol csak egyetlen irĂĄnyba, elĆre meghatĂĄrozott mederben terelĆdhet a vĂz. KĂ©sĆbb megĂ©rtettem, hogy a nyĂlt tengeren vagyok. A döntĂ©seimbĆl, a hĂŒlyesĂ©geimbĆl, a szerencsĂ©imbĆl meg a botlĂĄsaimbĂłl lett valamifĂ©le Ășt. Ăs amit megtettem, az megtörtĂ©nt. Nincs visszalĂ©pĂ©s, nincs âmi lett volna, haâ.
Ăs ekkor jön Antonio Machado, Ă©s a verse, a VĂĄndor, nincs Ășt cĂmmel pontosan ezt vĂĄgja az ember arcĂĄba:
Caminante, son tus huellas el camino y nada mĂĄs; Caminante, no hay camino, se hace camino al andar. Al andar se hace el camino, y al volver la vista atrĂĄs se ve la senda que nunca se ha de volver a pisar. Caminante no hay camino sino estelas en la mar.
VĂĄndor, lĂĄbaid nyoma az Ășt s nem mĂĄs. VĂĄndor, nincs Ășt, az Ășt maga a vĂĄndorlĂĄs. VĂĄndorlĂĄsbĂłl szĂŒletik az Ășt, s visszatekintvĂ©n lĂĄtszik az ösvĂ©ny melyet senki sem taposhat többĂ©. VĂĄndor, nincs Ășt csak barĂĄzdĂĄk a vĂz tetejĂ©n. (Nemes Krisztina fordĂtĂĄsa)
SemmifĂ©le csatorna, semmifĂ©le ösvĂ©ny nem volt ott elĆttem. Kicsit zavarĂł megĂ©lni azt, hogy nincs elĆtted kitaposott Ășt. Furcsa Ă©rzĂ©s, amikor rĂĄjössz, hogy nincs elĆtted semmi. Ahogy mĂ©sz, az lesz az Ășt, Ă©s kĂ©sz.
De a lĂ©nyeg, amire az egĂ©sz kifut: âsino estelas en la marâ â csak barĂĄzdĂĄk a tengeren, mint az evezĆ nyoma a vĂzen.
Gondolj bele ebbe a kĂ©pbe. MĂ©sz a csĂłnakkal, hĂșzod az evezĆt, kinyĂlik a vĂz a hajĂł farĂĄnak hullĂĄmainĂĄl⊠aztĂĄn egy perc mĂșlva megint teljesen sima az egĂ©sz. Mintha ott sem jĂĄrtĂĄl volna.
Nem volt fix tĂ©rkĂ©p a kezedben, amikor elindultĂĄl, Ă©s nem marad utĂĄnad kĆbe vĂ©sett Ășt sem, amikor megĂ©rkezel. Ăs ez nem szomorĂș, nem is valami tragikus elmĂșlĂĄs. Dehogy. Ez a legmegnyugtatĂłbb dolog a vilĂĄgon. Nem kell tĂșldramatizĂĄlni a dolgokat, nem kell görcsösen nyomot hagyni az utĂłkornak, nem kell minden ĂĄron megvĂĄltani a vilĂĄgot. A vĂz nem Ćrzi a hibĂĄidat, ahogy a tĂ©vedĂ©seidet sem rajzolja senki a tĂ©rkĂ©pre. Csak mĂ©sz tovĂĄbb, hĂșzod az evezĆt, amĂg bĂrod. Ha majd megĂĄllsz, a vĂz kisimul utĂĄnad, Ă©s ennyi. De amĂg megyĂŒnk, legalĂĄbb a sajĂĄt csĂłnakunkban, a sajĂĄt evezĆnket fogjuk.
HĂșszĂ©vesen persze mĂ©g Ă©n is CoelhĂłt forgattam, meg vĂĄrtam, hogy az egĂ©sz Univerzum az Ă©n vitorlĂĄmba fĂșjja a szelet, hogy hĂłfehĂ©r vitorlĂĄimmal Ă©s csodĂĄlatosan szĂ©p hajĂłmmal meglovagolhassam a Nagy NaplementĂ©ben aranylĂł hullĂĄmokat. AztĂĄn az ember hatvan felett csak ĂŒl a mĂłlĂł szĂ©lĂ©n, nĂ©zi a sĂłs vizet, meg a kikötĆben ringĂł ĂŒtött-kopott kĂ©k csĂłnakokat. MegĂ©rti ezt a Machado nevƱ fickĂłt. Nincs ebben semmi nagy titok, semmi mĂĄgia meg univerzum-ĂŒzenet. Csak a fa, a vĂz, meg a sajĂĄt kĂ©t kezed az evezĆn. Ăs ha belegondolsz, ez bĆven elĂ©g.












