#kriptonit

a képmutatás. Amikor valaki megmentőként vagy bölcsként aposztrofálja magát szembenézés helyett. Persze rögtön eszembe is jut, hogy senkitől sem szabad elvenni az élethazugságait. Mondja a pszichológia.

Akkor van vége egy bármilyen kapcsolatnak, amikor már nem akarsz semmit. Se tetszeni, se elmagyarázni, se bebizonyítani, se bosszút állni, és nincs semmi amit várnál, bocsánatkérés, vallomás, beismerés, kárpótlás és adni sem tudsz vagy akarsz semmit sem már. Mondja a pszichológia.

Egyszer meséltem egy aktuális szerelmemről egy barátomnak, hogy a csávó a kriptonitom. Ellágyulok, elerőtlenedem, elvesztem magam a közelében. Mintha nem is én lennék. Csak valami gyerekes, nőietlen, szorongó ideggörcsöt hozott ki belőlem, aki kapálózott folyton és próbált levegőhöz jutni és megkapaszkodni a semmiben. (meg persze a kriptonitot arannyá változtatni – minden buta gyerek fantáziája) A barátom azt mondta : Úristen! Ezt hallani is szörnyű.

És közben, hajmeresztő, hogy semmire, de semmire nincs valós rálátásunk. Soha egyetlen pillanatban sem fogunk tisztán látni, legalábbis azzal az isteni tisztánlátással amiben nincsenek saját érzelmek, csak ok-okozati láncolatok tényszerű fonala. Ha jól érezzük magunkat (a magunk önző módján) az azt jelenti, hogy ügyesen racionalizáltuk a dolgokat, a körülöttünk levő világot és benne magunkat. Ha rosszul, akkor nem.

Tegnap egy rendezvényen voltam. Egész érdekesen alakult, mert lett egy "lámpát, ha gyújtok, még jön rá bogár" élményem. Egy csávó, jóképű, egyből kiszúrtam, mint réges régen amikor még.... na mindegy, rég volt :D. Jött is szépen hamarosan, beszélgettünk. És beszélt, és beszélt magáról és pár perc múlva már tudtam, hogy akkora egoista fasz, mint ide lacháza. De már tudtam, már el is vesztettem minden érdeklődésemet. Kérdeztem és kérdeztem és beszélt és beszélt és sosem kérdezett vissza, de ha mondtam is valamit, sosem fűzött hozzá csak mondta önmagát. Elment piáért, én meg elsasszéztam arrébb. Jött is egy másik faszi. Egy aranyos, vidám, mosolygós, jóindulatú. Akivel nagyon jó volt beszélgetni. Tele volt élettel, ötlettel, csinálással, komoly műveltséggel, valós tapsztalatokkal. Láttam, éreztem, hogy vonzó vagyok a számára azért ragad le nálam, de csak beszélgettünk és ez nekem tökletes volt. Ahogy tökéletes volt a mosoly és az örülök, hogy megismertelek is – amikor eljöttem. Most azt kéne kiderítenem, hogy hogyan tudnék ilyen barátokat begyűjteni azok helyett, akik passzióból megaláznak.

Ma nem sikerült semmi tanulságot kikerekíteni. Bocs. :)

Láttam az előbb egy fotót egy csajról, olyan hosszú lábakkal mint a Háború és béke, persze szép is volt, és vidám-kacéran vetette hátra a fejét, lobogott a rengeteg haja és azon gondolkodtam, hogy mit gondolhat egy pasi. Igazán csak azt, hogy ahogy a nő hosszú combja kilátszott a felsliccelt szoknyából, hát szívesen begyömöszölné magát azok közé a combok közé vagy olyasmit, mint én amikor tengerpartos képet nézegetek, hogy azért én elédegélnék ezzel a látvánnyal, szóval a férfi is arra gondol, hogy elnézegetné ezt a szépséget nap mint nap, reggel felébredve azért nem lenne rossz ez a látvány, ahogy ez a nő kacér-kedvesen rámosolyog és két dugás közott is hogy bámulnák a haverok, tudva, hogy mekkora kan ő, akinek ilyen nője van? Vagy mit? Hogy aki így néz ki az biztos jó is (a szépséghez tudat alatt egy rakás pozitív tulajdonságot társítunk) meg épp olyan, aki nekik kell? Vagy nem gondolnak semmit, mert a farkuk átveszi az irányítást és loop, az első sor amit írtam? Nade másodikra mit gondolnak? Hogy de kár, hogy ők maguk szar kis semmik, sose lesz ilyen gyönyörű csajuk, ez nem is igazi, csak photoshop? Vagy lehet, hogy egyszerűen jó érzés ahogy a testük, a hormonjaik visszaigazoljá a férfi mivoltukat, és ennyi, nincs tovább? Néztem a múltkor egy pasit (jó, ő nem akármilyen, nekem ő a bevésődésem és a kryptonitom egyben) és folyton parázna gondolataim támadnak amik tényleg támadnak, mert én ezeket betoltam valahova a nem látható sötétségbe ahol aztán éjjel hangosan csámcsogva zabálnak minden áratatlan kis mozdulatot meg érintést. (bolond vagyok és bánni fogom, tudom) Én azt akarnám, hogy ő szeressen engem. Hogy féljen, hogy elveszít, hogy akarjon megölelni, megcsókolni, hogy sose unjon rám, velem akarjon élni. Közben, szinte sosem kerül elém olyan fotó, amin olyan pasas vagy helyzet van, ami engem megmozdít és kitőr belőlem a lappangó vágy. Mert a fotók a férfidominanciára építenek és nincs bennük az az alig látható sérülékenység, ami engem megfog. Mint pl egy Radnóti fotónál. (jó, az én szívszerelmemnek még az esendősége is hazugság, kaméleon az egész ember). A dominanciának meg juszt sem adnám meg magam, gyűlölném a gondolatot, hogy jött, kidumált a bugyimból, aztán ment. Persze, ha egy lenne a sokból, egy ilyen dumagépnél, ahogy én neki, akkor biztosan máshogy gondolkodnék erről. Irigylem azokat, akik helyén kezelik ezt a szex-vonzalom-kapcsolat dolgot. "lámpát, ha gyújtok, még jön rá bogár" Egy percig em gondolom, hogy a kutyának nem kellek, inkább én vagyok valahogy válogatós, és azt se bánom, ha egyedül maradok, de kell, hogy kurvára fontos legyen nekem az a másik, akivel vagyok. Ha szeretem, akkor úgy is szépnek látom. Vagy látom, hogy nem szép, de akkor is kell vagy nem tudom, mert nem tudom azt mondani, hogy tényleg mindegy hogy néz ki, mert egyáltalán nem mindegy. Azért nem tudom a választ arra, hogy mit gondolnak a férfiak, mert aki nem áll közel hozzám, azzal nem beszélgetek ilyesmiről, aki meg közel áll hozzám, az bolond lenne elmondani (amivel esetleg leértékelődik). :D