#firka

Éjszaka érkeztünk a határra, akkor még nem lehetett éjjel-nappal átkelni, várni kellett míg kinyit a határ. A pontos dátumokkal már kicsit hadilábon állok, egybefolyt az a pár nap és már harminc éve, de karácsony előtt voltunk nem sokkal. Odajött a magyar határőr és megkérdezte, hová megyünk. Megmondtam kerek perec, hogy nem tudom, adományt viszünk, hol van rá szükség? Csak csóvált a fejét, hogy nem tudja. Kértem, hogy szóljon át a román határőrnek. Legyintett, napok óta nem volt kapcsolatuk, de átsétálhatok, ha gondolom. Kurvára nem gondoltam, de nem volt más lehetőség. Még indulás előtt megígértem az apámnak, hogy kiderítem mi más kellene még és visszatelefonálok. Teljes sötétség volt a senkiföldjén én meg gyalogoltam át, mint egy idióta. Rettenet volt, csak remélni mertem, hogy nem lőnek le, ahogy a zárt határon átsétálok a vaksötétben. Nem tudom milyen széles volt a határsáv, de borzasztó hosszúnak tűnt, mintha öt kilométert mentem volna az éjszakában.

A román határőr rögtön bűbáj kedves lett, amint megmondtam miért is jöttem. Azt mondta, itt a határhoz közel még egészen rendben is van minden, de beljebb… Én bemegyek akár Bukarestig, csak garantálják, hogy nem lőnek le. Áhh, azt nem tudja garantálni senki. Visszafelé végig ezen dühöngtem, már nem is rettentett igazán a senkiföldje, csak a hideg. Féléves gyerekem volt otthon, és én egyébként se vagyok egy hős alkat…

A magyar oldalon durván tíz kamion várakozott, mindenki valamilyen segélyt akart átvinni, ki sem nyittatták a raktereket a határőrök. Hajnalban megnyitott a határ és rögtön szembe is jött egy autó, egy erdélyi doki vezette. Megkérdeztem hát tőle is, hogy mire van szükség. Azt mondta kötszer, gyógyszer, fájdalomcsillapító minden mennyiségben. A kezébe nyomtam az apám telefonszámát, megmondtam hívja fel, mondja, hogy velem találkozott és hogy mire van szükség, elintézzük. Azzal mi áthajtottunk a határon.

A többi kamion megállt gyakorlatilag az első városban. Kiszálltak a sofőrök, dorbézoltak, éltették az MDF-et. Ugye megyünk tovább? Ne álljunk meg itt! A határőr is megmondta, hogy beljebb kell menni. Nem akartak, úgy érezték, ők ezzel megtették, amit lehetett, már Romániában volt az áru. Egyetlen fickót tudtam meggyőzni, hogy jöjjön tovább velünk, egyszerű maszek fuvaros volt – szeretném megtudni, hogy ki is volt. A többiekkel elboltoltuk a rakományt. Ami orvosi holmi volt, az átkerült a mi autóinkba és nekiindultunk. Senki nem volt sehol, halotti üresség az utcákon. Aztán mikor Kolozsvárra értünk egy fickó kirohant egy kis, régi kamerával és elkezdett minket fotózni, mintha valami fantasztikus látványosság lettünk volna. Itt már fel-fel tűntek emberek az út mentén, viktóriát mutatva integettek. Egyszer csak ránk villogtak egy mentőautóból, megálltunk. A fickó kipattant az autójából és odarohant. Fogott egy papírt és leírt rá öt rendszámot, azt mondta: figyelj ebből és ebből a Daciából lőnek, ha meglátjátok őket, húzzátok le a fejeteket. Hát az apád faszád! Nem, nem, ne hülyéskedj! Így nem megyünk tovább sehová! Elég nagy gáz lehetett, mert a fickó is alig mert autón kívül maradni, megkérdezte mit hoztunk. Mondtuk, hogy kötszer, orvosi kellékek, ilyesmi van nálunk. Azt mondta, hogy a kórház felé most nem tanácsos, de itt van nem messze, a városon kívül a kórháznak egy raktára, oda elmegyünk-e. Naná!

A mentőautóval felvezettek minket addig az épületig, ott állt egy géppisztolyos katona. Kiszállított minket és mindent átkutatott egy ilyen bombakereső akármivel. Kipakolták az autókat, aztán odajött a mentős fickó: hazajutunk? Én meg széttártam a kezem: nem tudom, nem számoltunk vele, hogy bejövünk Kolozsvárig. Nem baj, hoztak gázolajat. Olyan érték volt akkor kint a gázolaj, igazából mindenféle üzemanyag… Nagyobb érték volt, mintha dollár lett volna. 30 liter, ennyit kaptak egy hónapra ők. Másfél kilométeres sor állt a kutaknál és nem volt biztos, hogy kapott. De minket akkor tele tankoltak.

Visszafelé megálltunk Nagyváradon a kolléganő szüleinél. Rendben voltak, nem volt semmi bajuk. Átadtuk a jókívánságokat aztán rohantunk haza. Egyetlen nyomasztó volt csak ebben a hazaútban. A semmi közepén állt egy tank az út szélén és égett valami kis rőzseláng. Gépfegyveres katona állt mellette. Intett, hogy meg kell állni. Én már addig is úgy vezettem, hogy a fejemhez emeltem a bal karomat, hogyha belőnek az ablakon azt találják el – lehet hülyeség -, de akkor azt hittem, hogy ennek a nagy küldetésnek a végén pont az a katona fog lelőni. Kinyittatta a kamionokat, de akkor már nem volt benne semmi, ő is alátette azt a bombakereső vackot. Mondtuk, megyünk vissza Nyíregyházára, elengedett.

Amint átléptük a határt egy fickó integetett. Kik vagyunk? Hol jártunk? Mit láttunk? Mi kéne? Kell e segítség? Egy mátészalkai fizikatanár volt, rádióamatőr. Kitelepült a határra a kis adó-vevőjével, hátha hírekhez jut. Elmondtuk merre jártunk. Kértem, hogy telefonáljon már haza a feleségemnek Budapestre, hogy megjártuk, túléltük… És nincs üzemanyag… Nem bírunk hazaérni… Azt mondta, nyugi, beérkezünk Mátészalkára, ott várni fognak minket, kapunk üzemanyagot. És így is volt, ott várt minket valaki – az is egy tanár volt. Feltörte a szomszédja garázsát, aki néhány éve disszidált, abban volt 4 kanna gázolaj, azt öntötte a kamionokba, így épphogy beértünk Nyíregyházra. Odamentünk a kúthoz megmondtam a fickónak, öreg, most jövünk Romániából, adományt vittünk, üres a tank. Fel kell érni Pestig, adj nekünk fűtőolajat. Rezzenéstelen arccal mondta, hogy álljak csak rá a kettes kútra és nyomjam tele. Tele nyomtam, és feljöttünk Pestre. Fele ár vagy negyed ár volt a fűtőolaj, olyan volt az egész, mint egy csoda.

És ezalatt az apám megszervezte a segítséget. Nem is tudom hogyan, de karácsonykor Svájcból hét kamionnyi adományt hozatott. Egyetlen kikötés volt: csak akkor jönnek, ha lesz egy magyarországi segítő, aki már járt kint, végigviszi őket az úton és boldogul a nyelvvel. Hát szóval épphogy megérkeztem, még egyszer ki kellett menni... Megkérdeztem a kórházban, tudnak e valamit küldeni, akarnak e valamit adni. Gálánsan felajánlották, hogy az én Romániai utamat munkában eltöltött időnek tekintik… Én nagyon jóban voltam akkor a vérellátós főnővérrel. A fiú előtte velem mentőzött, ő is az orvosira készült, nem vették fel, végül diplomás ápolóit végzett, úgy került a vérellátóba. Lementem hozzá, elmeséltem, hogy Romániába megyek, amit tudsz, amit lehet, szedj össze. És ő szerzett egy csomó egyszerhasználatos ezt-azt-amazt nagyon nagy mennyiségben, ez került a bátyám kamionjába. A másikban, amit a feleségem nagynénjének a pasija adott kölcsön, abban csak üzemanyagot vittünk, rengeteget, volt vagy 500 liter. Rettegtem, hogy kinyitják a határon az autót, de nem. Az öcsémmel mentünk ketten, meg a svájciak. Máskor 18-20 órát vártunk a határon most fél óra volt az egész. Megkérdezte a román határőr hová megyünk, Sepsiszentgyörgy. Ott volt ismerősöm a kórházban, tudtam, hogy ott jó helye lesz. Jó, mehetünk.

A határ után rendőri felvezetéssel vittek minket, a kilenc kamionból álló konvojt. Volt egy ismerős református pap Segesváron, nála meg lehetett állni aludni, nagyon szívesen látott bennünket. Aztán hajnalban indultunk is tovább. Kihalt az egész ország, nem volt rajtunk kívül mozgás. Mi mentünk elöl az öcsémmel és mielőtt beértünk a megyehatárra megláttuk, hogy áll egy rendőrautó kék fényekkel, és ahogy közeledtünk egyszer csak megfordult és elindult előttünk. Tehát ki lett számítva, hogy ami rendőrautó otthagyott minket Segesváron, azt váltsa le ez a másik, aki akár egy teljes napot is várhatott itt! Eszembe jutott, hogy este sírtak a svájciak, hogy két kamionba ólommentes benzin kell, és az bizony nem volt nálunk. Alapból a teherautók dieselesek voltak, de az a kettő, kis középkategóriájú 3,5 tonnás ólommentes benzinnel ment. Rávillogtam a rendőrautóra, elmondtam, hogy mi a probléma. Nem beszélt magyarul, de valahogy megérttettük magunkat és bevitt minket Brassóba, ahol meg lehetett tankolni a két kamiont.

Aztán valamikor hajnalban megérkeztünk Sepsire, ahol úgy, a városhatárban borona volt kitéve az útra, szlalomozhattunk közöttük a kamionokkal, a háztetőkön meg géppisztolyosok hasaltak. Én nem tudom a svájciak mit érezhettek. Csupa ilyen 20 éves gyerek volt, hát fogalmuk nem volt róla, mi az, hogy háború! Ezek ilyen egyszerű, polgári jólétben felnőtt gyerekek voltak, akik beáldozták ezért a karácsonyukat. Jöttek egy békés nyugati országból, ahol háromszáz éve nem dördült puskalövés, itt meg ezek a boronák… Na, hát le a kalappal!

Borzasztó nagy hír lett belőle, hogy megérkeztünk. Épphogy megálltunk a kórház udvarán és már újságírók jöttek hozzánk. Számomra ekkor derült ki pontosan, hogy mit is hoztunk. Az egyik kamion tele volt kábítószerrel, érzéstelenítővel, fájdalomcsillapítóval. A svájciaknak egy aláírt, lepecsételt átvételi elismervényre volt szükségük – szigorúbb volt akkor a kábítószer törvény Svájcban, mint Magyarországon -, úgyhogy előkerítették nekünk az igazgatót. Nagyon nagy szeretettel fogadtak minket, volt kis reggeli, pogácsa, és aztán megjelent az igazgató. Egy magyar nevű fickó volt, de nem volt hajlandó magyarul megszólalni, tolmáccsal kommunikált. Elmondta, hogy a tegnapi naptól rendelet vagyon, hogy tilos a kábítószer be- és kihozatala, felhasználása, öt év börtön jár érte, így ő az adományt nem fogja átvenni. Az orvoskollégák fel voltak háborodva, volt ott egy nagyon rámenős újságírónő is, az végig gallyazta, könyörögtek, hogy hagyjam ott.

Órákig ment a huzavona, kimentem cigarettázni az udvarra. Hogy az apám, a nyugaton nagyra becsült, Magyarországon üldözött pap megszervez egy ilyen szállítmányt és akkor egy nímand, egy Gipsz Jakab miatt nem lehet átadni… Most mi a lófaszt csináljak? Merjem visszavinni? Odafelé sem nyitották ki a kamiont, hátha visszafelé is mázlink lesz, de az túl nagy reszkír… Olyan nyomorúságos érzés volt, mintha loptam volna a bankból. Nem akartam öt évet ülni a sitten… egy román börtönben! Én, a békés világból átmentem egy helyre, ahol lőnek, ahol már három napja is ott voltam, ahol már akkor is lőni akartak tán… Egyedül az apámat nem akartam rossz helyzetbe hozni. Egyetlen szavára megtörtént ez a csoda, akkor az nem létezik, hogy az átvételi elismervény nélkül megyek vissza.

Megmondtam az igazgatónak, elővesz egy kockás füzetet, rárak egy kis román zászlós madzagot, beírja, hogy hányezer ilyen-olyan típusú ampulla svájci adomány, mai dátum, pecsét. Egy példányt ad belőle nekem, aztán elteszi a széfbe az ampullákat és mikor kiad belőle, akkor felvezeti a füzetbe. Azt mondta ezt nem teheti meg. Őrjöngtem. Újabb órák teltek és végül azt mondtam, hogy én egyesével beletöröm az ampullákat a lefolyóba, ha nem veszi át. Olyan mennyiségű kábítószer volt, ami a pesti ügyeletes kórháznak, ahol dolgoztam két évnyi teljes premedicinális – műtét előtti – szükséglete volt. Nem veszi át. Megmondtam, nagyon ciki a történet, de ezzel én nem mehetek vissza a határon. Ha nem veszi át, akkor kinyitom a kamion ajtaját, odaguggolok az udvaron a lefolyó fölé egyesével lereszelem és belerázom a kanálisba mind a kétmillió ampullát, ha egy hétig tart, akkor egy hétig tart. Odajött akkor az onkológia főorvosnője leborult a földre, csókolgatta a kezemet, hogy ne vigyem el, ne öntsem a lefolyóba. 10 éve nem láttak fájdalomcsillapítót az osztályon, mindenféle ilyesmi nélkül haldokolnak a rákos betegek. Könyörgött, hogy hagyjam ott. Mérhetetlen kínos volt az egész. Én csak áthoztam a határon, nem vagyok senki, aki kézcsókot érdemelne, oda akartam adni a gyógyszereket. Az egész cirkusz csak arra ment ki, hátha észbe kap az igazgató. És csak ült ott ez a komcsi hólyag, ez a senki.

Ekkor odajött egy fiatalabb srác és azt mondta, ők a Forradalmi Orvosi Gárda. Nagyon jó, de mit akarsz? – itt már kicsit ingerült voltam. Átvennék az anyagot, milyen iratra van szükségem, mi kell a svájci patikának. Van bélyegződ? Van. Fasza. Te, nyomd ide. Könyveld be egy füzetbe, hogy ennyi és ennyi svájci adományt átvettél, üss rá egy bélyegzőt és jók vagyunk.

És hát így ment… így ment el az összes kábítószer. A teherautóinkat lemosták, meghívták a sofőröket ebédre, mi meg addig átmentünk ehhez a barátomhoz, aki Sepsin a kórházban dolgozott, ott ettünk egy falatot, aztán elindultunk vissza. Megtettünk vagy húsz kilométert, mikor az öcsém a fejéhez kapott, ott felejtette a táskáját a barátomnál, benne az útlevelével. Megálltunk, mondtam a gyerekeknek, szép, nyugodt tempóban menjenek tovább, mi visszarohanunk az útlevélért, utolérjük őket.

Mikor visszaértünk a barátomhoz, a felesége már az ablakban lóbálta a táskát, üvöltött ki, hogy álljunk meg. Most mondta be a rádió, hogy körülbelül száz kilométerre, egy kis erdősávnál ledobták a román titkosrendőrség ejtőernyős különítményét és mindenre lőnek, ami mozog. Rongyoltunk vissza, hamar utolértük a svájciakat. Gyerekek, nyomjuk neki, nem állunk meg! Nem mertem nekik megmondani, hogy lőnek… Átértünk ezen a szakaszon, kiértünk ebből az erdősávól, pár kilométer múlva villogtak, meg kell állni. Az egyik srác kamionja elromlott, megállt. Halott sötétség az egész világon. Ott álltunk 9 kamionnal… Volt köztük autószerelő, elkezdte bütykölni, a többiek meg halál nyugodtan nekiálltak kávét főzni. Nem mertem megmondani, de olyan görcs volt bennem. Olyan rohadt görcs volt bennem... Körülbelül félórát szöszöltek vele, akkor már nem bírtam tovább. Van-e valakinél vonórúd? Tovább kell menni. Nem volt köztük senki, aki vontatott már, szóval vontattam én, én már csináltam mindent… Jó, teherautóval teherautót nem vontattam még, de tök mindegy volt, csak menjünk…

És elmentünk újból Segesvárra a reformátusokhoz aludni, aztán indultunk tovább reggel, innen már nem volt semmi izgalom Pestig. Soha nem voltam azóta Sepsiszentgyörgyön. Megérkeztem 25-én hajnal 4-kor Pestre. Hívtak reggel nyolckor a kórházból, hogy hol vagyok. Itt valami tévedés lesz. Felhívtam az erdélyi kolléganőt, messze lakott, valamelyik külső kerületben. Megkérdeztem miért nincs bent, én elmentem a szüleihez, jól vannak. Ímmel-ámmal szabadkozott, hogy vendégeket vártak és nem is úgy gondolta… Szóval én két romániai út után reggel nyolckor elindultam a 24 órás karácsonyi ügyeletre… Aztán megjelent egy cikk a nyíregyházi sajtóban, hogy a vöröskereszt küldött adományt a román forradalomba. Akkor a gimnáziumi történelem tanárom beírt a lapba egy parázs hangvételű levelet, hogy azt nem a Vöröskereszt vitte, azt az Iványiék vitték.

*************************************************************