#falu

Kábé tizenöt évet laktam Babodon, az első tízben nagyon akartam trú babodinak számítani, de mindig úgy éreztem, nem vagyok eléggé az, biztos, mert úgy költöztünk oda. Az utolsó öt évben már nagyképű voltam, Kaposvárra jártam gimibe, tehát már városi voltam és felvilágosult, és én már nem a kultúr elé meg a kisbabodi hídhoz jártam cigizni, hanem a Domus mögé (= menő).

Felnőttkorunkban is mindig a tesóm volt az, aki végig ilyen szeretetteljes nosztalgiával gondolt Babodra, és állt meg tankolni a benzinkúton, ahol persze valószínűleg valamelyik volt osztálytársa dolgozott, és lehetett örülni meg pacsizni. Nekem ez sokáig nem ment, mindig elhatárolódó pofával hajtottam végig a hosszú csíkfalun, amin régen annyiszor végig kellett biciklizni a hidegben.

Aztán lassan utolért engem is ez a kis cuki érzés (biztos az öregség teszi), az Öcsivel mostmár folyton egymásra licitálva idézgetjük fel a pletykákat meg sztorikat halálra untatva ezzel a nem Babodon felnőtt élettársainkat.

Aztán tavaly kipróbáltam a fikcióírást, és mondhatom, kurvára meglepődtem, hogy bármilyen témával kapcsolatban mindig valami babodi sztoriból vagy pletykából érkezett az inspiráció. Árulás? Féltékenység? Gyilkosság? Barátság? Bűn? Szerelem? Babod!

Azt mondta erre a Péterfy tanárúr, hogy bizony el kellett onnan jönni ahhoz, hogy inspiráló lehessen, erre tök sokat gondolok azóta, hogy vajon ha még ott élnék, akkor nem inkább még jobban inspirálódnék, mert több sutyorgást hallanék a boltban? De lehet, hogy nem, mert nagyon lefoglalna, hogy bebaszva hazavezessek meló után a lellei polgármesteri hivatalból (mert akkor is ambíciózus lennék azért).

Koby's family

more under cut

Ahogy “öregszem” egyre inkább csak a vidéki világ érdekel. Bárhova megyek a világban, nem a nagyvárosok vonzanak, hanem a kis faluk.

- mi a baj?

- nincs árnyék!

- mi?

- áárnyéék!

- hánynál? akkor miért nem hánysz?