Those hips don't fucking lie...

What was she eating like GAWD DAMN!!!! FUCK!!!

My 13 year old brain seeing the tall sexy octopus woman with an hourglass figure sing and shake her hips. (This will impact my sexual development in ways that are incomprehensible.)

───────────────────────────────────────

وَاِذْ قُلْنَا لِلْمَلٰۤىِٕكَةِ اسْجُدُوْا لِاٰدَمَ فَسَجَدُوْٓا اِلَّآ اِبْلِيْسَۗ اَبٰى وَاسْتَكْبَرَ وَكَانَ مِنَ الْكٰفِرِيْنَ ۝

“Ingatlah ketika Kami berfirman kepada para malaikat, ‘Sujudlah kamu kepada Adam!’ Maka mereka pun sujud, kecuali Iblis. Ia menolak dan menyombongkan diri, dan ia termasuk golongan kafir.”

— Al-Baqarah: 34

───────────────────────────────────────

Manusia sering kali mengira bahwa rendah hati adalah tentang cara berbicara yang lembut, senyum yang hangat, atau sikap yang sopan di hadapan orang lain. Seolah-olah tawadlu’ hanyalah perkara etika sosial, bukan pergulatan batin.

Padahal, ada sesuatu yang jauh lebih sunyi dan dalam dari itu.

Tawadlu’ bukan sekadar bagaimana kita terlihat di mata manusia, tetapi bagaimana kita bersikap di hadapan kebenaran. Ia adalah kesediaan untuk tunduk—bukan kepada manusia, tetapi kepada apa yang benar, bahkan ketika kebenaran itu melukai ego kita sendiri.

Para ulama telah merumuskan ini dengan sangat jernih:

التواضع هو قبول الحق ممن قاله

“Tawadlu’ adalah menerima kebenaran dari siapa pun yang mengatakannya.”

— Ibn Taimiyah

التواضع أن تخرج من بيتك فلا تلقى مسلماً إلا رأيت له عليك فضلاً

“Tawadlu’ adalah ketika engkau keluar rumah dan tidak bertemu seorang muslim pun kecuali engkau melihat ia memiliki kelebihan atas dirimu.”

— Hasan Al-Bashri

Di titik inilah manusia benar-benar diuji.

Bukan saat ia dipuji,

bukan saat ia dihormati,

melainkan saat ia dikoreksi.

Kisah Iblis menjadi cermin paling awal. Ia menolak bukan karena tidak tahu, tetapi karena merasa lebih tinggi. Dari sana kita belajar bahwa dosa pertama bukanlah kebodohan, melainkan kesombongan—kesombongan yang berbisik pelan:

“Aku tahu… tapi aku tidak mau menerima.”

Sejak saat itu, pertarungan antara tawadlu’ dan takabur menjadi bagian dari diri manusia.

Dan ia jarang hadir dalam bentuk yang kasar. Ia bersembunyi dalam keyakinan bahwa kita lebih tahu, lebih paham, lebih benar.

Semakin tinggi seseorang berdiri, semakin halus pula ujiannya.

Yang berilmu diuji dengan perasaan paling memahami.

Yang berharta diuji dengan perasaan lebih berharga.

Yang dewasa diuji dengan keyakinan lebih bijak.

Di titik itu, tawadlu’ menuntut kejernihan: mampu membedakan antara siapa yang berbicara dan apa yang disampaikan.

Karena kebenaran tidak selalu datang dari arah yang kita hormati. Ia bisa datang dari anak kecil yang menegur kita di pinggir jalan. Dari seseorang yang kita anggap tidak mengerti apa-apa. Bahkan dari orang yang tidak kita sukai.

Dan di situlah ego berbisik:

“Siapa dia berani mengatakan itu kepadaku?”

Jika kita gagal, maka yang kita tolak bukan ucapannya, melainkan kebenaran itu sendiri.

Para ulama mengingatkan dengan sebuah ungkapan sederhana namun dalam:

انظر إلى ما قال ولا تنظر إلى من قال

“Lihatlah apa yang dikatakan, dan jangan lihat siapa yang mengatakan.”

Namun kalimat ini bukan sekadar nasihat. Ia adalah latihan panjang untuk mematahkan ego. Karena secara naluriah, manusia cenderung menimbang kebenaran dari pembawanya, bukan dari isinya.

Padahal sering kali, yang diuji bukanlah benar atau salahnya sebuah ucapan—melainkan kesiapan kita untuk menerima bahwa kita bisa salah.

Dan itu tidak mudah.

Ada saat di mana seseorang mengetahui kebenaran, tetapi tetap menolaknya. Bukan karena ia tidak mengerti, melainkan karena ada sesuatu dalam dirinya yang ingin dipertahankan: citra diri, harga diri, atau sekadar keinginan untuk tetap merasa benar.

Di titik itulah, ego perlahan membunuh kebenaran. Bukan dengan menentangnya secara terang-terangan, melainkan dengan menolak untuk tunduk.

───────────────────────────────────────

Maka mungkin, tawadlu’ bukan tentang menjadi kecil di hadapan orang lain, melainkan sebuah seni—untuk tidak menjadi besar di hadapan diri sendiri.

───────────────────────────────────────

Tentang kemampuan untuk berkata,

“Aku salah,” tanpa merasa hancur.

Dan keberanian untuk menerima,

“Dia benar,” meskipun datang dari arah yang tidak kita harapkan.

Pada akhirnya, manusia tidak diukur dari seberapa sering ia benar, melainkan dari seberapa lapang ia menerima kebenaran.

Dalam ruang lingkup eksistensi manusia, terdapat garis tipis namun tegas yang memisahkan antara esensi dan manifestasi. Kepribadian adalah akar yang tertanam jauh di dalam sanubari, sebuah jati diri yang bersifat tetap dan otentik. Ia merupakan akumulasi dari nilai, prinsip, dan sejarah panjang yang membentuk struktur jiwa seseorang. Kepribadian adalah substansi yang tidak akan goyah oleh badai sementara, karena ia merupakan kebenaran internal yang mendefinisikan siapa kita saat berada dalam kesunyian.

Sebaliknya, sikap adalah refleksi mekanis yang muncul di permukaan interaksi. Jika kepribadian adalah samudra yang dalam, maka sikap adalah ombak yang merespons embusan angin. Sikap bukanlah bentuk penghianatan terhadap diri sendiri, melainkan sebuah hukum kausalitas yang berlaku dalam ruang sosial. Ia bertindak sebagai cermin yang memantulkan kembali energi yang diberikan oleh liyan. Saat seseorang hadir dengan kehangatan, sikap akan mekar layaknya bunga di musim semi. Namun, saat ketidakadilan atau keburukan tingkah laku yang datang, sikap akan berubah menjadi benteng pertahanan yang dingin.

Memahami perbedaan ini adalah kunci untuk tidak terjebak dalam penghakiman yang dangkal. Jangan pernah menyamakan reaksi sesaat dengan karakter abadi. Sebab, bagaimana cara seseorang memperlakukan kita sering kali menentukan wajah mana yang akan kita tunjukkan kepada mereka. Kepribadian adalah identitas, sedangkan sikap adalah tanggapan etis terhadap realitas di hadapan kita.

"Jangan keliru membedakan kepribadianku dengan sikapku. Kepribadianku adalah jati diriku. Sedangkan sikapku, tergantung bagaimana tingkah lakumu terhadapku."

A kapcsolatok jelentős százaléka kezdődik munkahelyi románcként. Ami nem is meglepő, hiszen a legtöbb ember 8-10 órát ott van, megvan a közös téma, a rendszeres, de tétnélküli találkozás lehetősége. Annyira adja magát az egész. Amúgy, a törvény nem tiltja, a munkahely tilthatja, az etikai normák meg csak a hatalommal visszaélést tiltják meg a zaklatást. Ja, nyilván nem etikus kúrogatni a titkárnőt amennyiben otthon meg feleség van porontyokkal. De ez az etika kérdésköre. Meg mondjuk akkor sem etikus kúrogatni a beosztottat, ha amúgy nincs kedvünk felvállalt kapcsolatba kerülni vele, vagyis eleve vesztes a játszmában. De ezeken túl, én azt gondolom, hogy felnőtt, és még csak nem is fiatal felnőtt emberek, miért ne dönthetnének úgy, hogy egymásbaszerettek miközben együtt dolgoznak?

Ha véget ér a románc, nem a főnök lesz az, aki elmegy a cégtől, ez nyilvánvaló. Feltételezésünk az, hogy az alacsonyabb beosztású ember fog veszíteni, ha a kapcsolat végetér. Ilyenkor elfeledkezünk azokról a nőkről, akik a háttérből irányítottak egy uralkodót. Amikor a főnök az erejét veszti a másik kilépésével. És azokról a férfiakról is, akik a pozíciójuktól függetlenül, bármit megtesznek a párjukért. Akik a trónt is otthagyják érte. Nem lehet az életet leegyszerűsíteni egyetlen megoldásra. És persze, a gyakorlat az, hogy az veszít, aki jobban szeret az alacsonyabb beosztású a románc végén el kell menjen.

Hogy szerencsés-e amúgy egy munkahelyi kapcsolat... tudja a franc, de biztosan megerőltetőbb nem csak akkor amikor végetér. Hogy a környezet ne éreztesse, hogy kivételezés, összejátszás van, valószínűleg keményebb elvárások, kevesebb támogatás, szigorúbb számonkérés lehet, ami meg nem tesz jót a kapcsolatnak.

Voltam a főnök barátnője megboldogult lánykoromban, és igen, én léptem ki amikor már vállalhatatlan volt a dolog. Nem attól volt fosadék a kapcsolat, hogy a főnököm volt, hanem attól, hogy szar ember volt valójában ami legkevésbé a munkahelyen mutatkozott meg. (hogy ne legyek igazságtalan vele, nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam, ma már nem mennék bele egy ahhoz hasonló helyzetbe) Olyan nehéz ez az egész élet az összes mindennel aminek meg kell felelni. A társkeresés se könnyű, a kapcsolatkialakítás is nehéz, a kapcsolat megtartása meg még nehezebb, de a közös cél elég jó kötőanyag, amíg egyetértenek. Szerintem az elég gerinces dolog, ha valaki kiáll és felvállalja a kapcsolatát. Feltételezzük, hogy elég komoly emberek, akik tudják, hogy mi forog kockán. És stratégiailag is jobb egy kapcsolatban élő politikus, mint akit abban a színben lehet feltüntetni, hogy biztos minden nőt megdönt, akivel iszik egy kávét. Lehet, hogy pár nő elkeseredésében elfordul a párttól (ultra gáz), de sokaknak meg tetszeni fog egy ilyen egymásratalálás. (aww...)

Ijesztő volt látni az embereket a hölgy mögött, aki "felkérdezte" Lázár Jánost. Kinevették, mert mást nem tudtak kezdeni vele.

Lázár János áll a maroknyi tömegrendezvényén, amire csak a tömeg nem jött el, és VALÓDI kérdéseket kap egy hölgytől. Miért fordítják szembe a magyart a magyarral, hol vannak az ellopott EU-s milliárdok, miért hazudnak a foglalkoztatással kapcsolatban stb.

Ami teljesen meglepő magyar nyelven: nincsen benne agresszió. Egyszerűen csak állampolgári jogait, sőt, kotelességét gyakorolja akkor, amikor KÉRDÉSEKET tesz fel egy az ő pénzéből is fizetett állami vezetőnek.

Körülötte pedig a maroknyi fideszes tábor ideges. Ideges, mert 15 évig senki nem tett fel kérdéseket, és nem ehhez vannak szokva. És nem is tudnak mit kezdeni ezzel, mert ők hallgatni, bólogatni és másokat utálni jöttek, mint egy istentiszteletre.

A misén viszont nem kérdezünk. A vallás nem a kritikus emberek sportja.

Ott állnak, és a hölgy kérdései őket is rossz színben tüntetik föl, hiszen nyilvánosan állnak ki valamiért, ami már nem vélemény vagy világlátás kérdése.

Tolvajok és rablók cinkostársaivá válnak, Magyarország legnagyobb megkárosítóivá, történelmi bűnösökké, amint áthatolnak a szavak a kognitív disszonancia ólomfalán.

Ezért inkább nevetnek. Az interneten inkább nyomnak egy röhögős fejet, mert úgy gondolkodnak, mint a kisgyerekek: ha behúnyom a szemem, nem látszom!

Ha nem vagyok hajlandó belegondolni, hogy a szavazatommal, a Fidesz melletti kiállásommal én magam is bűnrészes vagyok mindenben: miattam van az ország pénze Mészáros Lőrincnél, miattam halnak meg emberek a magyar egészségügy harmadik világot idéző bugyraiban, miattam gyűlöli egymást az ország, miattam akarnak elmenni a fiatalok.

Miattam történik 15 éve nagyobb hazarombolás, mint Trianon.

Ezzel nem lehet csak úgy, egy random kérdező miatt szembenézni. Ennyi év bűnpártolás után a magyar társadalom milliói számára létkérdés, hogy továbbra is hinni tudjanak, mert ha szembenéznek azzal, amit a nevükben és a felhatalmazásukkal tettek, el kell fogadniuk a saját felelősségüket ebben.

Az pedig nem járható út.

Felelősséget vállalni, bűnbánatot tartani, és meggyászolni a mások, maguk és a saját gyerekeik ellen elkövetett bűnöket nem a magukat kereszténynek hazudók sajátja.

Az egyetlen járható út másokat hibáztatni: Brüsszelt, Sorost, Gyurcsányt, a Nesquickes nyuszit, és nevetős fejet nyomni a valóságra, mert ez gyors, egyszerű, és nem lesz tőle kellemetlen érzésed amikor a valósággal szembenézni túl ijesztő.

Túl ijesztő megérteni és elfogadni, hogy áverték őket, pont azok fosztották ki őket és vették el a gyerekeik jövőjét, akiknek a lábát csókolták.

Inkább boldogok, mert Orbán Viktor azt mondta.

Milliók állnak a medencében és ujjal mutogatva röhögnek azokon, akik nem mocskosak, mert ha máshogy tennének, végig kéne nézniük magukon.

Szerintük a sárga az új kék.

És nem egy kulturáltan, érvekkel kérdező hölgy fogja megváltoztatni a hitüket ebben.

Ágoston László