#elfeledett

Tudtam, hogy ott vagy. Mióta megérkeztél csak arra vártam, hogy észrevegyél. Próbáltalak kizárni, úgy csinálni mintha nem is érdekelnél. Aztán felém néztél. Egy mosoly húzódott az arcodra majd intettél.

Nem mentem oda hozzád. Nem akartam, hogy azt gondold, odáig vagyok érted. Pedig úgy volt. Aztán visszafordultál a barátaid felé és el is felejtettél.

Rosszul esett, de próbáltam úgy tenni mintha teljesen hidegen hagynál. Ritkán feléd pillantottam, de akkor is féltem attól, nehogy véletlen összeakadjon a tekintetünk. Féltem, mert tudtam, hogy elindíthat bennem egy olyan érzést, amibe beleszakadhat a lelkem. A remény érzését.

Aztán elérkezett az a pillanat. A pillanat. Lehet csak én éreztem annyira meghatározónak, de akkor rajtad kívül tényleg nem láttam senki mást. Akkor nagyon is összeakadt a tekintetünk. Nem sokáig, viszont azt hittem beleroskadok.

Soha nem vágytam még senki figyelmére ennyire, mint ott akkor a tiédre.

Már nem érdekel, hogy kivel

Végre nem hallok rólad..