Bennem valami halovány reménykedés sokáig újra meg újra fölbukkant minden kiábrándulás után, egészen az utóbbi évekig. Mostanság már nem, és ez a legkétségbeejtőbb. Ebből a szempontból már nyoma sincs bennem a reménykedésnek. És egyre közelebb jutok ahhoz az - Isten bocsássa meg - már-már cinikus vélekedéshez, hogy lassanként nem a politikai elittel van a legnagyobb bajom, hanem az országgal, amelyik eltűri ezt az elitet. (...) Ha egy jogállamban egyre rosszabbul érzi magát az ember, ha azt látja, hogy érzelmi és mentális szinten gyakorlatilag háborús viszonyok uralkodnak, akkor ott valószínűleg kicsitől nagyig, fehértől feketéig, magyartól zsidóig és demokratától rojalistáig az egész társadalommal valami baj van. Egyszerűen nincs közös nevező. A konszenzusra való törekvés is harci eszköz, az egyetlen valódi célja a másikkal szembeni morális fölény látszatának a megteremtése, az "én szeretnék veled beszélni, drágám, de veled tényleg nem lehet" játszma része. Nincs mögötte valódi szándék, kizárólag a hajrámagyarország, hajrászegfűárusok, ezért a konszenzusra való törekvés is a legócskább pártszlogen szintjén jelenik meg. Úgy kommunistázunk és fasisztázunk, hogy már elvesztették a szavak a jelentésüket, ami nagyon veszélyes, mert ezeknek a szavaknak nem is olyan rég még elég pontos, mondhatnám: véres jelentésük volt. A magyar nyelv állapota nem a bazdmegelés miatt siralmas, hanem mert lassan a legfontosabb szavak jelentésének szintjén sincs konszenzus, és így már amikor akarunk sem tudunk kommunikálni.