#ballada

Széttörni e varázsgyürüt

Nincsen hatalma földi karnak. -

Mire az óra egyet üt:

Üres a híd, - csend mindenütt.

A trzyma w łapie tylko kubek słonych łez.

Mintha tegnap történt kinnt a parkban sétáltunk,

Sosem gondoltam volna, egyszer tényleg szétválunk,

Mosolyogva löködtél mindig a kis fa hintán,

Szorítottál gyermekedért minden eggyes vizsgán,

Mikor együtt játszottunk, Te és én a nevetés,

El nem feledett emlékek miközbe fogtam kezed és,

Együtt mentünk mindenhova bujócskáztunk ketten,

Ezeket a képeket, én soha el nem felejtem,

Gyermekként nem tudtam felfogni a gondokat,

Tépett téged a bánat mint őrült vihar lombokat,

Én voltam a családunkban a fekete bárány,

Aki mellett kiálltál mint egy gyémánt állvány,

Egy rossz szót sem szóltál, pedig tehetted volna,

Hiszek a csodában, mi élők soraiba visszahozna,

Ott hagytalak téged, azt gondoltam menni fog,

Csak a baj maradt végül, mi engem folyton körbefog...

Felkapom fejem, igen ez a kurva valóság,

Nem köszöntem tőled el, maradt örök adósság,

Felszálltál hirtelen, akár a sűrű köd,

A szívem az, mi örökre most fejfádhoz köt...

Majd beköszöntött életemben a lázadó korszak,

Nem törődtem semmivel, ittam levét az alkoholnak,

Rendszeresen jöttek sorra a züllött éjszakák,

Mikor bódulattól telve megéreztem vérszagát...

Kábúlva értem haza, te sosem szégyenkeztél,

Mégis mi lett abból akit szeretetből felneveltél?

Alkohol, cigi drog, ezek rántottak a mélységbe,

Bele véstem nevem kárhozat fájának kérgébe,

"Tönkre teszed magad!" Én nem törődtem veled,

Nem vezet már szavad, én nem szorítom kezed!

Mindenki itt hagyott, csak te ültél ott mellettem,

Hogy az életemben fontos vagy, én észre sem vettem...

Most döbbenek rá, rohadtul érzem már a hiányod,

Kezemben nem kezed van, hanem csokor virágod...

...Mintha tegnap történt, mikor a parkban sétáltunk,

Sosem gondoltam volna, egyszer tényleg szétválunk....

Felkapom fejem, igen ez a kurva valóság,

Nem köszöntem tőled el, maradt örök adósság,

Felszálltál hirtelen, akár a sűrű köd,

A szívem az, mi örökre most fejfádhoz köt...

Felakartalak hívni ma, hogy elmondjam szeretlek,

És hogy gyógyírt kérhessek, minden feltépett sebemnek,

Nem létezik a szám, törölve lett a telefonkönyvből,

Előlépek a csöndből, szemeim égnek a könnytől,

Elmentem házadhoz, de már rég nem te laksz ott,

Pedig jó lenne mert reményem nem vallana kudarcot,

Levelekkel a postás nem tud már további címet,

Mert a mennyország messze van, hol semmi baj nem érhet,

Remélem látod fennt, végül jó útra tértem,

Pont mikor most lenne rád, a legnagyobb szükségem,

Perzsel a fájdalom, szívemben kialudt egy fény,

Remélem tetteim ellenére "Ő" mindenhova elkísér,

Ha egyet lehetne, azt kérném csak add vissza énnekem,

De egy senki vagyok, és tudom hogy én ezt nem kérhetem...

...Nagyon régen volt, mikor a parkban sétáltunk,

De ne aggódj Anya, hamarosan együtt sétálunk...

Felkapom fejem, igen ez a kurva valóság,

Nem köszöntem tőled el, maradt örök adósság,

Felszálltál hirtelen, akár a sűrű köd,