#backinshape

Rég nem írtam, ez nem is lett most rövid. Elszaladt a nyár és már az őszben is benne vagyunk rendesen. Volt is benne minden. Alapvetően jó időszak volt, imádtam ezt a nyarat, a szabadságot, a napsütést. Jól voltam, minden szempontból. A 40. Szülinapom csodálatos volt, mert csodás családom és fantasztikus barátaim vannak. Igazán megkönnyítették, pedig szenvedtem előtte a kerek szülinap közeledtétől, mint a kutya. Le is ment jó pár kiló tavasz óta, viszonylag odafigyelve egészségesen éltem, de hát nyár volt, na! Aztán nyár végén elindult valami lavina, ami igazából nem az én nyomorom volt, hanem mindenki más nyomora, mégis én foglalkoztam vele. Közben persze ott volt a saját munkám, életem, és a saját nyomorom, ami épp félre volt téve. Főleg Irmácska volt, aki tönkrevágta a szeptemberem meg az idegrendszerem, egyszer ez is megérne egy bejegyzést.  A lényeg, hogy szeptember végére kb úgy éreztem magam, mint akin hatszor átment az úthenger, mint akit kifacsartak. 0 energia, 0 kedv bármire is. Csak hagyjon már békén mindenki… Aztán teltek a napok, minden megoldódott, a helyére került, már a mások nyomorai, viszont én továbbra sem éreztem egésznek magam. Minden hülyeségen oly mértékig bírtam felhúzni magam, hogy hihetetlen, kedvtelen voltam, undok, folyton nyűgös, álmos, fejfájós, száraz volt a bőröm, égett az arcom, ugráltak a kilók fel-le… Hopp! Basztikuli! Hát ez tuti nem a mások nyomora miatti kimerültségem miatt van. Oh fck… És jött a heuréka pillanat: Hello kicsi szívem, hát mit csinálsz már megint, te kis mocsok? Én nagy vagányan élem az életem, odafigyelve, de azért nem megfeszülve, erre nem beindul ez a kis piszok gyulladt pajzsmirigyem évszakváltáskor?  Ráadásul sunyin és alattomosan, hiszen a sokadik jelnél jöttem rá, hogy ez megint AZ. No nem a Stephen King féle AZ, de azért ez is elég para…

Amikor rájöttem, hogy csak a hashimotom szívat már megint, rögtön jobb kedvem lett. Haha! Azért nem olyan könnyű legyűrni engem, ráadásul tavaly télen már volt egy kétségbeesett köröm, amikor bedurvult. Úgy döntöttem, hogy most nem várom meg, amíg még durvábbak lesznek a tünetek, még az elején megmutatom ennek a kis piszoknak, hogy kié ez a test, nehogymár a pajzsmirigyem diktálja azt, hogy épp milyen napom van. Szóval akkor nagylevegő és AIP.

Az AIP, avagy az autoimmun protokoll diéta… Durva menet, de folyton kómásnak lenni, tekintettel ölni mindenkit és cuki égő, viszkető piros foltokkal a nyakadon létezni még durvább, szóval nem nagyon látok most más utat. Szóval ugye az AIP-nak az a lényege, hogy az ember lánya nem eszik semmi olyat, ami így vagy úgy, keresztbe vagy hosszába még jobban bedurrantja az amúgy is gyulladásban lévő pajzsmirigyet. És mi az ami még inkább beindítja? Kb minden, ami nem zöldség, gyümölcs vagy hús… És hogy még bonyibb legyen, a zöldségek között is vannak, amik úgynevezett goitrogének, azaz golyvaképzők… De a száraz adatokról majd máskor. Újra beleástam magamat a szakirodalomba, hátha felfedezett valaki valamit tavaly óta, de csak egy mikrobiológus oldalát találtam meg, ahhoz meg sajna hülye vagyok, hogy labort csináljak a konyhámból. Marad az AIP. Reméljük, hogy a következő nemzedékeknek már könnyebb lesz.

Nem tudom, hogy az önsajnálat, hogy már megint… vagy a “csakazértis” volt erősebb bennem, mikor eszembe jutott, hogy de hiszen nem vagyok egyedül. Nem kell Don Quijoteként magányosan harcolnom ezzel a kis szörnnyel. Van egy csodás tiltes csopi a facen, ahol mi lányok, asszonyok együtt szenvedjük meg az élet eme területét. Ha valaki mélyen van a trutyiban, kihúzzuk. Ha valaki épp szárnyal motiváljuk, támogatjuk. Komolyan, az első olyan csopi az életemben, ahol nincs cicaharc, nincs fikázás, bodyshameing, csak egymás támogatása. Mondjuk, ha valaki mégis megtalál valakit a csoportban, akkor a lányok anyatigrisként tépik szét. Az azért tud vicces lenni.

Szóval ennek a csopinak a fő anyatigrise, működtetője, édes jó anyja Réka, aki nélkül se a csopi, se ez a bejegyzés ilyen formán nem jöhetett volna létre. Csodanő, aki rengeteg időt és energiát tol abba, hogy ennek a több ezer nőnek egy kicsit könnyebb legyen az élete. És ezt nem puncsolásból mondom, hanem azért, mert így gondolom. Ő az első táplálkozási tanácsadó, aki értelmesen kommunikál arról, hogy mit miért, nem durva falakat rak eléd, hanem kreszt mutat, hogy merre tovább. Nem mellesleg a világról alkotott képe is igen hasonló, mint az enyém, szóval nem akkora kihívás számomra bízni benne. Aki ismer, pontosan tudja, hogy általában kizárólag a saját magam által felállított szabályoknak bírok megfelelni, gyűlölöm az effajta kötöttségeket, de azt, hogy most kicsit rábízom magam mégsem érzem merészségnek, sőt.

Lényeg a lényeg, ráírtam Rékára facen, hogy most azt tervezem, hogy újra AIP,  “de nagyon dulván”, mi lenne ha..., hiszen szinte minden posztnál kiderül, hogy jópár PM-es, hashimotos van a csopiban… Átbeszéltük a részleteket, megbeszéltük a makrókat, az edzést, az időintervallumot, a kb mit hogyant, tanácsokat adott  és úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Pontosabban én vágok bele. Neki nem kell AIP-ozni.... A mázlista… Én tegnap óta elkezdtem a felkészülést, teszem le a tejterméket, a gabonát...stb, aztán jövő héttől AIP ezerrel. És ami új lesz a tavalyihoz képest, hogy dokumentálok mindent. A centiket, a kilókat, a vérképet, fotózkodtam előröl-hátulról, szóval remélhetőleg elég komlex kis végeredményt tudok produkálni majd pár hét múlva. Addig meg tolom az infókat, kajákról, edzésről, változásokról… És hogy miért a nyilvánosság? Egyrészt, mert ha nyilvánosan csinálom végig, akkor talán tudok némi reményt és motivációt adni azoknak, akik nem tudják, hogy hogyan oldják meg, merre induljanak, talán ha nekem sikerül, akkor nem érzik majd lehetetlennek kikerülni ebből az ördögi körből, amit ez a kis genya hashimoto vagy a hozzá hasonló hátráltató tényezők jelentenek. Másrészt biztos nekem is lesznek mélypontok, amikor kiírom, h hú de marhára szenvedek, és akkor jól fog jönni többszáz nő bíztató kommentje, hogy meg tudod csinálni. És Réka is ott lesz, ha nagyon elakadnék…

Továbbra sem vagyok sem dietetikus, sem endokrinológus, csak egy hashimotós lány, aki szeretné érteni a teste működését, és szeretné a lehető legjobban működtetni azt. Nem tudom a tutit, csak azt tudom, hogy jól akarok lenni, nem akarom sajnálni magam, nem akarok hat kiló vakolatot kenni a piros foltokra, nem akarok minden délután félájultan aludni, nem akarok mindenkit ok nélkül bántani azért, mert én nyűgös vagyok és legfőképpen nem akarom hagyni, hogy ez a kis mocsok határozza meg a mindennapjaim. Az endokrinológusok nagy része túrót se tud hozzászólni a dolog diéta részéhez, és sajna a napi L-tiroxin nem old meg mindent. Így hát kezembe veszem a sorsom… Haha! (sátáni kacaj)  Szóval hello ősz, hello AIP! Izgalmas  utazás lesz, kövessétek!

Follow me on Facebook

Find me on  instagram @buttercup0803