Vajon létezik ember, aki ne lenne azonnal szerelmes ebbe a városba, ha ezt meglátja?
Hát, ezt nézve... szerintem nincs. Ez a város nem árul zsákbamacskát, nem akar másnak látszani, mint ami. Olyan, mint egy sokat látott, bölcs ember arca – tele van ráncokkal, de mindegyik egy történetet mesél, és pont ettől olyan megkapó. Ezer és ezer történet kavarog itt beleivódva a falakba, és csak rajtad múlik, meghallgatod-e őket. Én már lassan 'megtanulom' ezt a várost, megannyi konkrét, megtörtént dolgot tudok mesélni róla, de a legszebb talán az, amikor meglódul a fantáziám, és látom is a valaha itt élt emberek mindennapjait, hallom a hangjukat, érzem a szívdobbanásukat. Nézd csak azokat a színeket! A napsárga házfalat, ami mintha magába szívta volna az összes délutáni napfényt, mellette a rozsdavöröset, meg azt a kicsit megkopott rózsaszínt. Olyan ez a látvány, mint egy életre kelt, kopottas festmény. De ami engem igazán elvarázsol, az az, hogy ez nem egy steril díszlet. Ez egy élő hely. Látod a köteleken száradó ruhákat? Az a kék lepedő, ahogy ott libben a szellőben a két ház között... ez maga a hétköznapi költészet. Valaki ott lakik ugyanabban a házban, ahol már több száz ember élt előtte, ott mossa a ruháit, ott issza a reggeli kávéját a kis kovácsoltvas erkélyen, talán pont a régi utcai lámpa felett. És a macskakő... Ahogy kígyóként ott tekereg felfelé ez az utcácska, ki tudja, hova vezetve... olyan, mintha minden egyes kőnek külön története lenne. El tudom képzelni az itt lakók és az ezernyi idegen tengerész, kereskedő és kalandor lépteit az elmúlt évszázadok alatt, a vidám vagy melankolikus beszélgetéseket mindenféle nyelven, amik még mindig visszhangoznak a szűk falak között, a távoli zene foszlányait egy kávézóból. Van ebben a képben egyfajta megnyugtató otthonosság, ami azonnal beszippant. Nem lehet nem szeretni azt az őszinteséget, azt az élettel teli, esetlenül bájos rendezetlenséget. Ez nem csak egy város látképe. Ez egy hangulat. Egy életérzés. Egy kérés arra, hogy itt az idő kicsit lelassulni, elveszni a részletekben, és egyszerűen csak élvezni a pillanatot. Aki ezt látva nem szerelmesedik bele azonnal, az szerintem sosem volt igazán utazó lélek. Mert ez az a fajta szépség, ami nem csak a szemet gyönyörködteti, de valahogy a szívet is megérinti. Tudod, azt mondják, az ember addig utazik, amíg meg nem találja azt a helyet, ahol a belső nyugtalansága elcsendesedik. Nekem ez a pillanat itt, ebben a városban jött el.
Tudod, van az a pont, amikor megállsz egy ilyen szűk, macskaköves sikátor elején, és egyszerűen beléd hasít az érzés: megérkeztem. Mert ez az a fajta szépség, ami nem csak a szemet de a lelket is gyönyörködteti, és valahogy mindig hazavárja az embert. Szokták kérdezni tőlem, nincs-e honvágyam. De van: akkor érzem ezt, amikor Magyarországra utazunk. Már az első naptól kezdve. Lisszabon az otthonom, a szerelmem. Portugália a hazám.
