#12-25

ki az, aki kibaszott nagyot, olyan igazi terülőset esett 24-én este a családi vacsorára sietve? Megütöttem a bordám, egy percig azt gondoltam, hogy esetleg eltört vagy megrepedt és a sürgősségin töltöm az éjszakát, de aztán kaptam rendesen levegőt, nem szúrt, nem fájt. Csak a bokám. Amúgy egész csendesen ücsörögtem a kihalt utcán amíg lábra tudtam állni. és a meglepi, hogy a harisnyám nem szakadt el, pedig a térdemet rendesen megütöttem. Nálam rendszeres, hogy kibicsaklik a bokám, és ebben az évben majdnem nem lett meg még a három se nemhogy a szokásos négy esés. Ezt is meg kéne műttetni mielőtt tényleg összetöröm magam egyszer. :/

Gyerekkorom óta van ez, de valamiért nem vették komolyan a szüleim. És mivel ők nem, így később én sem. És tényleg csak pár éve néztem utána, hogy ez nem egy olyan dolog amire rá kell legyinteni. Amúgy, senkit sem ismerek, aki felnőttként rendszeresen elesik és nem alkoholista, nem drogos, és nincs baj a mozgáskoordinációjával.

Na, szóval ezt kaptam karácsonyra, bedagadt a bokám, de örülés, hogy nem lett nagyobb baj! :)

Legutóbb egy barátnőmre írtam rá, hogy hahó mi van veled, és kiderült, hogy éppen akkor elég nagy valami volt vele. én ebben nem látok semmi misztikusat, az ember az online térben a valós, őszinte kapcsolataiban kifejleszt egy kommunikációs érzékenységet ami  pótolja a személyes találkozások metakommunikációját. Mint tudjuk a kommunikáció 80%-ban nem verbálisan folyik. Közben az online térben baromira el lehet tévedni, hiszen akarva-akaratlanul álságosak, magamutogatóak, manipulatívak vagyuk. Ebből összerakni a másik bajvan kódját nagy odafigyelés. Szeretés. Ám, ha sok éve beszélgetsz valakivel akkor képes vagy érzékelni, hogy van valami. Nem ír vissza, más szavakat használ, nincs szmájli, megváltozik a kommunikáció egésze. Mi a baj? – kérdezem amire jön a felháborodott válasz, hogy mit baszogatom miért lenne bármi is. Oké, nincs baj, bocs, persze hülye vagyok, türelmetlen, stb, stb. De, van baj.  Bosszúság, nemtetszés, valami amibe éppen nem férek bele, valami ami mellett teher, hogy velem is kell foglalkozni (bah, nem feladat, hanem lehetőség vagyok), szóval kibomlik a visszajelzés. Igen, jól vettem le, van valami. Néha úgy játszuk ezt a játékot, hogy úgy teszünk mintha nem vennénk észre, hogy valami van. Bár ez csak elodázza a dolgot, mert a játékot végig kell játszani. Miért “kell”? Mert a másiknak valójában segítség. Nem akarom rád pakolni, nem számít, nem megoldható, nem akarok beszélni róla, majd megoldom, minek elmondani, nem akarom kiszolgáltatva is érezni magam, nem szeretem ezt, stb, stb. ez van mögötte. Legutóbb a legjobb barátom megkérdezte egy ilyen beszélgetésnél, hogy “baszki, mióta rágódsz ezen?” Egy hete. épp egy hete. válaszoltam. Egy teljes hétig nem tudtam meg se szólalni, mert nem tudtam mit kezdeni a gombóccal. Se kiköpni se lenyelni. Szóval kár ezt egyoldalú hisztikezelésként megfogni, bizony ez a játék mindkét részről áll. Online tényleg nem olyan könnyű, mint amikor valakinek látszik a testtartásán a szemén, az idegesen doboló ujjain, a megváltozott hangján, hogy valami van, de attól még érzékelhető. És minden “nincs baj ne baszogass de mégis van baj” csak fejleszti ezt az érzékenységet.