#12-17

Egyszer olvastam erről, amikor arról olvastam, hogy bárki képes a szerelemre és bárkiben lehet szerelmet ébreszteni. Az exekben is akár. És az egyik pont ez volt, lecke, hogy hogyan szerezheted vissza az exedet. Az első kérdés így szólt: MINEK TENNÉD?

Szerintem, ha már kiderült, hogy bármi miatt nem tudtok együtt lenni, élni, nem boldog a kapcsolat, nincs kétoldalú szándék a kapcsolat továbbéltetésére, akkor minek szereznél vissza valakit, aki nem szeret? Ahol a szereped, mint valami tanmesében, mindig az lesz, hogy valami varázslattal megtartsd a figyelmét, ragaszkodását. Te nem őt akarod visszaszerezni, hanem megélni azt az állapotot, amikor úgy gondoltad, hogy szeretnek, kívánnak, és mivel vele a kapcsolat elején valószínűleg volt ilyen, a lelked mélyén azt hiszed, vele ezt könnyebben eléred, mint ismeretlenekkel. Te se rá vágysz, csak egy hangulatra, és ő sem rád vágyik, csak a régi/új izgalomra, ami valóban felszítható némi manipulációval. Mivel a trénel elfogadó volt az emberi szenvedéssel és butasággal, ezért a technikát leírta szépen lépésről lépésre. Már nem emlékszem rá, meg nem is célom, hogy mondjuk a tinitumblit ellássam reménnyel. A lényeg azomban, meglepő módon az, hogy alakíts ki saját, tőle független életet. Nagy valószínűséggel a korábbi életed arról szólt, hogy szeresd, alkalmazkodj, a kedvében járj. Önként adtad magad, hiszen azt gondoljuk, hogy az az ideális állapot amikor nyíltak, őszinték vagyunk és kimutatjuk az érzelmeinket. Hiszen hogyan is várhatunk nyíltságot, őszinteséget és odaadást, ha mi sem tesszük? Ez a kockázati rész, ami az esetek túlnyomó többségében nyereséggel zárul. Sajnos a veszteséggel zárulókról többet lehet olvasni. :(

Szóval csinálj mindent, amit nélküle csinálnál, de semmit se annyira, hogy kompenzációnak tűnjön (vagy az legyen). Beszélgess új emberekkel, de nem kell csakazértis mindenkivel ágybabújni. Járj el rendezvényekre, vacsorázni, utazgatni, találkozz a barátaiddal, foglalkozz a hobbiddal, és persze mindezt diszkréten posztolgasd ki, hogy lássa, van élet nélküle. Nagyon nagyon bosszantó, hogy van élete nélkülünk is annak, akit mi eldobtunk. Hogy ami nekünk semmit sem ér, azt esetleg más nagyra tartja. Ez kétséget ébreszt, hogy talán mégiscsak értékes és mi hülye módon eldobtununk egy olyan lehetőséget, ami a mi értékünket növelné mások szemében. na, ennyit az érzelmekről.

Vajon a szépen felépített csapda után mennyivel megy tönkre újra a kapcsolat? Ki az, aki arra vágyik, hogy "megszerezze" valaki vonzalmát, érdeklődését, ragaszkodását és nem arra, hogy magtól, zsigerileg adja a másik? Mindegy, hogy van-e ex vagy maradványérzelem, én mindenkinek azt tanácsolnám, hogy találkozzon a barátaival, járjon el kiállításokra, előadásokra, sportolni, színházba, rendezvényekre, találkozzon minél több emberrel. Ha akarja, diszkréten posztolgassa ki, ha van bármi építő amit hozzá tud tenni, ami másokat hasonló megmozdulásokra inspirál, vagy informál valamiről, mert amúgy meg minek. Ha így él az ember, a sors akkor is csak keveri, keveri, keveri a kártyákat és tök gúnyosan néz, pedig ő se tudja kinek mit oszt.

Noble Lee Sissle (July 10, 1889 in Indianapolis, Indiana – December 17, 1975 in Tampa, Florida) was an African-American jazz composer, lyricist, bandleader, singer, and playwright, best known for the Broadway musical Shuffle Along (1921), and its hit song I'm Just Wild About Harry.

Early life

Sissle was born in Indianapolis, Indiana on July 10, 1889, around the time his father Rev. George A. Sissle was pastor of the city's Simpson M. E. Chapel. His mother, Martha Angeline (née Scott) Sissle, was a school teacher and juvenile probation officer.

As a youth Sissle sang in church choirs and as a soloist with his high school's glee club in Cleveland, Ohio. Sissle attended De Pauw University in Greencastle, Indiana on scholarship and later transferred to Butler University in Indianapolis before turning to music full-time.

Career

On October 1, 1918 Sissle joined the New York 369th Infantry Regiment at New York City where he helped Lieutenant James Reese Europe form the 369th Regimental Band. Sissle played violin and also served as drum major for the 369th that, under Europe as bandmaster, performed to great acclaim. He sang several vocals on the last disc recorded by the band that was released in March 1919. He left the army after the war as a second lieutenant with the 370th Infantry Regiment and joined Europe’s civilian version of the 369th band.

Not long afterwards, on May 9, 1919 James Europe was murdered by a disgruntled band member in Boston, Massachusetts, leaving Sissle, with the help of his friend, songwriter Eubie Blake, to take temporary charge of Europe's band. Years earlier Sissle had struck up a partnership with Blake after they first met in Baltimore in 1915 and had remained in touch during the war. Sissle is noted for his collaborations with Blake. The pair first performed in vaudeville and later produced the musicals Shuffle Along and The Chocolate Dandies. Sissle is also, famously, the only African-American artist to appear in the Pathé film archives.

Shortly after World War I, Sissle joined forces with Blake to form a vaudeville music duo, "The Dixie Duo". After vaudeville, the pair began work on the jazz musical revue Shuffle Along, which incorporated many songs they had written, and had a book written by F. E. Miller and Aubrey Lyles. When it premiered in 1921, Shuffle Along became the first hit musical on Broadway written by and about African Americans. The musicals also introduced hit songs such as "I'm Just Wild About Harry" and "Love Will Find a Way".

In 1923 Sissle made two films for Lee DeForest in DeForest's Phonofilm sound-on-film process. They were Noble Sissle and Eubie Blake featuring Sissle and Blake's song "Affectionate Dan", and Sissle and Blake Sing Snappy Songs featuring "Sons of Old Black Joe" and "My Swanee Home". Blake made a third film in Phonofilm, playing his composition "Fantasy on Swanee River". These three films are preserved in the Maurice Zouary film collection at the Library of Congress.

Sissle and his band appear in a 1930 British Pathétone short filmed at Ciro's nightclub in London, performing Walter Donaldson's "Little White Lies" and "Happy Feet", written by Jack Yellen and Milton Ager. In 1932, Sissle appeared with Nina Mae McKinney, the Nicholas Brothers, and Eubie Blake in Pie, Pie Blackbird, a Vitaphone short released by Warner Brothers. In February 1931, Sissle accompanied Adelaide Hall on piano at the prestigious Palace Theatre (Broadway) in New York during her 1931-32 world tour.

In 1954, New York radio station WMGM, which was then owned by Loew's Theatre Organization, signed Sissle as a disc jockey. His show featured the music of African-American recording artists. Sissle was a member of Alpha Phi Alpha fraternity.

Death and legacy

Sissle died in 1975 at the age of 86 in Tampa, Florida. His rendition of the song "Viper Mad" was included in the Woody Allen film Sweet and Lowdown.

Kurvajó! Áááááá! A pszichopata seggfej A nevelt seggfej Az utánzó seggfej Az időszakos seggfej A tízperces seggfej És a legfontosabb: „Zárd ki vagy segíts neki türelmesen, de bárhogy is döntesz, szeresd és tiszteld önmagad annyira, hogy nem rabolod el saját magadtól a boldogságot és a békét egy másik ember miatt. Mert mindig Te magad rabolod el, ő erre nélküled képtelen.”

Van egy főnököm, nagyon kedvelem és úgy gondoltam ő is kedvel engem. Néha már-már zavarbaejtő volt a decsinosvagy, dejólnézelki, ezértlelkesedik, azértlelkesedik, de mivel soha nem lépett tovább ennél (én ezt nem tartom zaklatásnak, akkor sem, ha olyan mondja aki nekem nem vonzó), és meg vagy tíz évvel fiatalabb is nálam, ezért helyére tettem, hogy ő ilyen nyitott, laza és a lelke mélyén tudja, hogy nekem ez jólesik, hát megadja, javítva ezzel a munkahelyi közérzetemet. A fészbukja tele a feleségével (szerelmem így meg úgy) meg a gyerekeivel. Igazán felesleges ez a nagy körítés. A lényeg az, hogy elkezdtem érzékelni, hogy le se szar, keresztül néz rajtam. Ha nem lett volna egyéb dolgom, meg ha mondjuk vonzódom hozzá, akkor bántott volna, így inkább csak olyan érzés volt, hogy "helló, hol a cukorkám????". De mivel a pszichológus szerint nekem akkora anyai szívem van, mint egy lakótelep, ezért elkezdtem aggódni érte, hogy ez a kiégés, ami miatt ilyen. Kora szerint, munkája szerint ez standard. Tegnap kiderült, hogy az a tényálladék, hogy összejött a nagyfőnök titkárnőjével, aki amúgy egy álomszép és nagyon csinos nő. És az összejövés elég komoly, mert már a gyerekeiket szoktatják össze. Naiv meg azért vagyok, mert én ezt láttam. Láttam a millió jelet, és megráztam a fejem és azt mondtam magamban, hogy barátkoznak. :D :D Hogy a pasi helyezkedik, hiszen a fönök titkárnője egy elég jó hírforrás. Hogy egyébként meg vonzó és egy férfi szívesen van vele, az meg tény. Gyönyörű nő. De ez a pasas nős, imádja a gyerekeit, most újította fel a házát, és milyen szépeket írt ki a fészbukra a feleségéről meg mindig szokta is emlegetni és olyankor olyan szépen beszél róla. Azt hittem, hogy ő vele ez a banális történet nem történik meg. :(

Amúgy, annál szarabb meg nem nagyon van, amikor egy szerelmet beárnyékol a dráma, a válás, az osztozkodás, a bűntudat, a fájdalom. Szóval, jó szar lehet neki – mondja a lakótelepnyi anyai szívem. Amúgy meg franc se tudja, hogy hogy élnek otthon. Úgy tűnt jól, de ez lehet élethazugság is. De az is lehet, hogy csak megy a farka után. Eh, mindegy, hülyének érzem magam. Ezerrel küzdök az anyámféle rosszindulatú gyanakodás ellen, erre kiderül, hogy anyámnak igaza van?

Egyszer olvastam egy pszichológusról (azt hiszem az volt), aki bármelyik párral eltölt 5-10 percet és megmondja, hogy milyen tartós lesz a kapcsolat. Aztán azt is elmondta, hgy nem varázslat, van 3 dolog amit megfigyel. mennyit néznek egymásra, hogyan szólnak egymáshoz, de a harmadikra nem emlékszem. A lényeg, hogy banális apróságok. Mindig arra koncentrálunk, hogy az adott emberrel milyen a viszonyunk. Ha ott van egy erős kötelék, akkor azt gondoljuk, hogy boldogok leszünk együtt. Az ember hajlamos elfelejteni, hogy a családot, a barátokat is kapja a párjával együtt. És a velük kapcsolatos problémákat, amiket tudni kell kezelni. Tényleg tudni kell kezelni.

egy témát a sok közül (az agyam egy izgalmi cukorkagyár amit egy szexuálisan is motivált Willy Wonka vezet és csak ontja a színespapíros kérdéseket és válaszokat és azt hiszem ottragadtam valahol tíz éves koromban amikor minden érdekes volt) Legyen a Szépség és a Szörnyeteg (mert láttam pár baromi jó rajzot Disney mesékről és tényleg nagyon újszerűek voltak). Csodás dolgokat rejt ez a mese! Valójában a szörnyeteg egész végig, sőt a sohasemig nem tudja, nem érti meg, hogy miért történik vele, ami történik. Ha szétpszichologizálnám a mesét, akkor a karakterei így néznének ki: A szörnyeteg nagy nehezen elfogadja, hogy szörnyeteggé varázsolták, ezen dühöng, ennek az igazságtalanságán és azt gondolja, hogy ennek felismerése az önismeret csúcsa. Szörnyeteg vagyok, sajnálom, vigyázzatok magatokra, ezzel nincs mit tenni, én is szenvedek tőle, ha bántalak annak nem én vagyok az oka, hanem az, hogy szörnyeteg vagyok, azok meg ilyenek, szorrika. Bármilyen szomorú, de a szörnyeteg nem változik. A lányt csupán azért fogadja be és fogadja el, mert ott van a cél, hogy hátha megtöri a varázst, és akkor... akkor megint királyfi lehet. A lány ezt a lehetőséget testesíti meg. A lány egy habókos álmodozó, aki majdnem feláldozza a szerelmet a családi kapcsolatok oltárán, az is megér egy misét, de alapvetően az eredeti mese pszichológiailag jobban kifejezi, hogy a lány eleve olyan helyzetből jön amiben alárendelt a nővéreinek, amiben küzdeni kell a szülő figyelméért, amiben a saját apjának az anyukája vagyis a szörnyeteg gyerekesen önző világlátása nem idegen számára, csak rá kell hangolódni, hogy felelős a másik lényért. Pedig valójában nem. A szeretet amúgy nem szül szerelmet*. A kényszerűség, hogy valami miatt elfogadjuk a másik számunkra elfogadhatatlan dolgait az nem szül szerelmet. Az elfogadás, az együttérzés, a megbízhatóság, de még az odaadás sem szerelem. A királyfi sosem lenne szerelmes belle-be. A királyfi pedig eredendően semmiben sem különbözik Gastontól (aki szerintem nem is szerepel az eredeti mesében) és akit Belle egyáltalán nem szeret. Szülhetne önismeretet és az igazságok kimondása szülhetne kimagasló kapcsolatot (ahogy látom a tinitumbli kb 90%-ban az önmagunknak és másoknak ki nem mondott igazságokon való derpegés), és ragaszkodást is, de az elfogadás érzésből kialakuló kötődésben a szereplők cserélhetőek. Ha más is tud úgy elfogadni, akkor teljesen betölti a helyet.

Igazán az önismeret szintjéről akartam írni azt hiszem. Hogy az én “olyan vagyok, aki...” kijelentés alatt vajon vannak-e önmagunknak bevallott igazságok. Olyan vagyok, aki néha hazudok, de van rá egy jó szövegem, remélem beválik. Olyan vagyok, aki...  Ez a szint inkább csak arról szól, hogy sikerült kigyötörnöm magamból egy képet magamról, ami tartalmaz igazságokat is, és amit el tudok fogadni. Nem hiszem, hogy segítség nélkül bármelyikőnk is ennél mélyebbre jutna. Persze hihetjük, de valójában azt hiszem nem.

Fontos-e tudni, hogy mi van a mélyben? Nem. Egyáltalán nem. Ha nem akadályozza az életünket, akkor nem. Hát milyen vígan elhajózunk a tenger mélyén fekvő zátonyok, hajóroncsok, kincsek és gyilkos cápák felett. Ez pont olyan. Ha viszont felismerjük, hogy mást se csinálunk, csak kerülgetjük a zátonyokat a felszínig érő hajóroncsokat és közben rettegünk a cápáktól, akkor kéne. És még ott a kincs is... Szóval a szörnyeteg semmi önismerettel nem rendelkezik, csak jött a gonosz boszorka és elvarázsolta. Ezt tudja. Nem többet. És várja, hogy jöjjön valaki, aki megváltja. Ehhez azért jobb, ha senki nem akar hasonlítani. Belle pedig még ennyit sem tud magáról. Csak szeret olvasni meg kedves és tisztességes. Nem valami bonyolult lény. Hát ki a fene akarna ő lenni?

Akárhogyan is, csak oda jutok a végére, hogy az “ilyen vagyok” az egy pajzs. Folyton az a barátnőm jut eszembe, aki mindent un. Minden és mindenki uncsi neki. Tudja magáról és fennen hangoztatja, függetlenül attól, hogy már többen beszóltak neki e miatt. De sosem kérdezi meg magától, hogy vajon a világnak miért lenne dolga, hogy őt szórakoztassa? De méginkább, nem-e arról van szó, hogy élete során sokszor csinált dolgokat amiket valójában nem akart? Amiben nem találta magát és unatkozott. És a kérdés, hogy miért csinálta. Ez lenne valós önismeret. A szörnyetegnek is le kéne ásnia a miértig. De nem teszi és mivel van, aki így is szereti, nem is fogja, és minden Szörnyeteg talál mindig újabb Belle-t, hogy ne is kelljen soha, csak ezt a szerkesztő már kihúzta a meséből.

Ne higgyük már el, hogy a meseírók nem tudták pontosan, hogy miről írnak!

*szerelemre talán az a jó definíció amikor azt gondolja az ember, hogy azzal a valakivel több boldogságban lenne része az életben mint nélküle. Mondhatjuk úgy is, hogy őt tekinti a saját boldogsága kulcsának. (a nem önző indittatásokat nyugodtan felejtsük el)