Az ember, aki képtelen érzelmileg kapcsolódni, akivel nagyon-nagyon nehéz mert csupa kettősség, csupa következetlenség, csupa furcsa ideál és merevség, aki mindig kritikus, akihez annyi szeretet kell amivel tucatnyi másik embert boldoggá lehetne tenni...
azon háborog, hogy nem voltam kellően udvarias.
És a szomorúságomról azt mondja, hogy sértődés.
Nincs olyan pont sehol, amiben nyugalmat találnék.
Folyton futni kell. Figyelni. Mint a nyúl a bokor alatt. Ha bármiben megpihenek kicsit, kiugraszt, nem jó ott se, nem jó semmisem, mindig van egy addig nem látott kritika, kifogás, ellenérzés. Nincs nyugalom, nincs elégedettség, nincs lazaság.
Nem rosszból csinálja.
Egyszerűen, szerinte változtatnom kéne.
De akkor sem leszek elég jó! Sosem leszek neki elég jó!
Amúgy, anyámmal is Ãgy volt. Ez az egyik legerÅ‘sebb élményem a gyerekkoromból. Hogy eléggé kiskoromtól kezdve nem tudtam elhinni, hogy a jó az nem robban fel bármelyik pillanatban. Egyik percben békés családi idill, a következÅ‘ben már valami elképesztÅ‘ hiszti valami apróságon amit valaki máshogy mondott vagy csinált, mint ahogy Å‘ az idillt elképzelte.
Azt hittem, hogy felnőttként már nem lesz ez.
Anyám is csak taktikusan dicsért. Nem önfeledten, nem valódi elismeréssel vagy valódi csodálattal (ahogy normálisan rácsodálkozunk valamire, amit mi nem tudunk más valaki meg tudja), hanem amikor épp dicsérettel akart nevelni, akkor dicsért. De többnyire kritizált, kifogásolt és versengett.
Már nem vagyok kisgyerek. Már megtehetem, hogy nem akarok Ãgy élni.
Ó istenem, hogy gyűlölöm ezt!
nem figyeltem, egy pillanatra nem figyeltem. Egy pillanatig azt hittem, hogy.... nem is tudom, mintha magamban beszéltem volna, mintha benne lettünk volna egy szoros eszmecserében ahol az ember nem mondja minden mondatban, hogy kérlek, meg légszÃves, meg ha nem esik nehezedre...
Hagyjuk. Hagyjuk a picsába az egészet, ha 15 év után még itt tartunk.
