#10-15

My first designs of the 6 human children that fell before Frisk!

More info below...

oops they noticed me filming their crime Los Santos Police Headquarters, Pershing Square, Los Santos

Megkeresett a krássom exe, hogy segítsek neki valamiben. Persze segítettem. Nem gondoltam, hogy ez valaha is meg fog történni. Hogy ő mit tud rólam, vagy mit nem, arról fogalmam sincs. Mivel jóban vannak, lehet, hogy úgy gondolja, hogy én is úgy jóban vagyok a pasival, ahogy ő is.

Hogy mit érzek? Nem tudom. idegeneknek is megteszek mindefélét ami nem erkölcstelen vagy törvénytelen. Csakhát ő ugye az a nő, akire évekig rettenetesen féltékeny voltam. igaz, már nem vagyok. Gondolom belefáradtam. Meg beláttam, hogy sosem semmikorsem leszek jobb vagy fontosabb nála. Annyi jót hallottam róla, mint senki másról. Okos, vicces, segítőkész, ebben jó, abban remekebb mint bárki más. Ráadásul szegényt így sújtja az élet meg úgy kibasz vele a világ. És bár mindenki felelős az életéért, ő kivétel. Be kellett látni, hogy akármilyen is, az idő, a nosztalgia és a megszokás mindig is őt fogja támogatni.

Felkavart, mert valahogy felemás dolog ez. Közben a kérése nagyon is fontos volt. Méltányolható segítségkérés.

Tele félelemmel és sírással a fenyegetés miatt, hogy elvész a kapocs Logannel is, de mit tehetnék, a változások ilyenek, mindennek ára van. Tényleg mindennek. Ha elvész, elvész, akkor vesszen! Pusztuljon minden, minden volt és lesz is, máshogy, másokkal, aztán érdektelen, lényegtelen emlékké szelidül a legnagyobb dolog is. Alig marad meg valami. Egyszer régen azt mondta, nem fogsz emlékezni rám, el fogod felejteni, hogy segítettem neked. Azóta ezerszer írtam le, hogy ő volt az első, hatalmas lökést adott az írásban, és még ezernél is többször írtam le, hogy mennyire fontos nekem. De senkit sem szabad fenyegetni. A halálról beszélgettünk. Azt hiszem, akik hozzám hasonlóan azt mondják, hogy nem akarnak semmit a haláluk után, nem akarnak sírhelyet (gondnak-bajnak) nem akarnak rendelkezni a dolgaikról, csak rendbe tenni mindent és úgy itthagyni, azok hozzám hasonlóan, nem bíznak benne, hogy valójában bárkinek hiányoznának 5-10 év múlva. Én ezért őrizgetem emberek emlékét. Hogy megcáfoljam ezt a félelmemet. Hogy megcáfoljam Logant. De igen, mindig emlékezni fogok az első szerkesztésre, hát hogy a picsába tudnám elfelejteni azt a mondatot: ez az írás nem sf, de baszki, te jól írsz, belőled még lesz valaki! Lehet, hogy apámnak kellett volna ezt mondani vagy anyámnak, és akkor nem Loganhez ragaszkodnék ennyire, bár jó lenne ha a szerelmemet nem silányítanánk egy kiskacsa szintjére, aki az első élőlényt követi, akit meglát amikor kibújik a tojásból. Nehezen bírkózom meg a veszteség fájdalmával, de még annál is nehezebben a kudarccal. A pszichológus szerint azért akarom, próbálom barátsággá szelidíteni a kapcsolatot, mert így nem kell átéreznem a visszautasításból adódó kudarcot, halogathatom és hosszú szenvedésre ítélem magam. Biztos mániákus vagyok, igen, de ami nem múlik el belőlem pár év alatt, az nem múlik el attól, hogy a másik nem része az életemnek. Apámat is szeretem, pedig 23 éve meghalt. Egy barátnőm mondta, hogy az ember akkor a legmagányosabb, ha nincs akit ő szeretne, nem akkor, ha őt nem szeretik.

Azt hiszem én így menekülök a magány elől. Dolgokra, emberekre rázúdítom a ragaszkodásomat, gondoskodásomat, a figyelmemet, minden érzésemet. És nem akarom meglátni, hogy nincs szükségük erre. Nincs szükségük rám valójában. Aztán, menekülök tovább, újabb építkezés, újabb valamire zúdítom rá magam, keresem a helyem, azt ahol úgy érzem, hogy megbecsülnek. A pszichológus milliószor elmondta már, maga értékes, maga okos, maga különleges, sajnálhatja aki elveszíti, nem kell kaparnia azért, hoyg szeressék, legyen önmaga, csinálja amit szeretne, amihez ért, írjon! Uh. Olyan harminc évvel ezelőtt kellett volna, hogy anyám ezzel a szöveggel utamra indítson. csakhát, neki is megvolt a maga rettegése.

tegnap este kutyasétáltatás közben rágódtam rajta, hogy hogyan is van ez és mi lehet az oka, hogy van amikor valakit nagyon nehezen fogadok el, akár évekig bosszankodom rajta, hogy ő sikeres vagy kedvelik, vagy segítik, vagy sztárolják és egyszercsak pukk, megváltozik minden a fejemben és már nincs bennem se irigység, se féltékenység, se cinizmus, leszólás, mellőzés, utálkozás... csak barátságos érzések. Addig is láttam, hogy milyen tehetséges, okos, művelt, kedves, vicces, valamiséges, de addig rohadtul irritált mindez és csak dühöt éreztem, a mellett, hogy nem értettem a kiemelt figyelmet amiben részesült az illető, mert szerintem aránytalanul nagy az ő kiválóságához képest. Más esetben meg nincs ez az egész, hanem csodálatosnak tartom az illető tehetségét, sokkal tehetségesebbnek gondolom magamnál, drukkolok neki a sikerért vagy éppen okosabbnak tartom, jajj, ha ennyi eszem lett volna, annyi idősen... kedvesnek, iránymutatónak, értékesnek, bárcsak én is tudnék olyan lenni mint ő, de nem megy mert nem vagyok ennyire derűs vagy kreatív vagy művelt, te jóég miket tud ez! Az irigykedésem ilyenkor meleg, inkább inspiráló, hogy jobb legyek, hogy tudnék jobb lenni. Nem találtam meg a dologban a rendszert. És nem találtam meg a pontot ahol elmúlik minden rossz érzés valakivel kapcsolatban. Hogy miért történik olyankor. Sőt, olyan is van, hogy pontosan tudom, hogy a rossz érzéseim egy másik forrásból fakadnak, például olyan, hogy ő fontosabb mint én, valakinek, aki nekem fontos. És akkor válogatott halálnemeket tudok kitervelni az illetőnek. De azt is észreveszem amikor valaki más irigy valakire és nem tudja elismerni az illető értékeit és csak rugózik rajta, hogy az illető milyen... És azt is látom amikor valaki rám irigy és kínozza, kínozza az érzés, hogy be kell bizonyítania, hogy nem érdemlem meg az elismerést. Fonrtosnak tartja, hogy tudjak róla, hogy hol a helyem. Talán úgy van ez, hogy egyszercsak a mélységes igazságérzetem legyőzi az egomat és megadom magam? Igen, ő jobb nálam. De mindezzel együtt még nem fejtettem meg azt, hogy akit minden fenntartás nálkül a szívembe zárok és elismerek, azokat miért?  És amikor átbillen a dolog a rosszból a jóba, akkor mi történik valójában? A pszichológia azt mondja, hogy minden ilyennél le kell menni a dolog legaljáig. Mondani, mondani a rossz érzéseket amiket kivált az emberből a dolog. A sok egymást fedő parazitaérzelem legalján ott van a felszabadító igazság. És amikor az előkerül, akkor a dolog ellenkező előjelet vesz fel. Én ezt értem, bár nekem rossz érzés rosszat mondani is, mert attól valahogy mocskosnak érzem magam. Próbálom is titkolni ezeket a dolgokat, hogy valakit ennyire nem tudok elfogadni, mert elég gáz, na! Pláne, ha kiderül, hogy mások is utálják őt és akkor úgy érzem mintha én lobbantottam volna lángra a gyűlölködés fészkét. :( Olyan jó érzés elismerni valakit! Én inkább ezt szeretném érezni!