Ez úgy volt, hogy kitaláltam, hogy kellene olyan doboz a női mosdóba, amiben vannak ilyen vészcuccok, mint betét, pótharisnya, fogkefe-fogkrém, sebtapasz, fogselyem, stb. Velem legalábbis megboldogult lánykoromban rengeteg olyen baleset történt, amin egy ilyen segített volna, és szorongtam is ezek miatt, meg persze csak akkor történt meg amikor nem volt nálam „pót”. Jelenleg, hogy ne szorongjak a táskám fele ilyen pót faszságokból áll, amit állandóan hurcolok magammal. (Hehe, láthatatlan szorongások) Mondtam egyszer az egyik főnöknőnek ezt a dobozt, és hogy szerezzen már rá pénzt. A főnöknő mondta is, hogy deremek ötlet, aztán felmondott és annyiban maradt a dolog. Nekem meg a minap eszembe jutott, hogy basszameg, ez nem komoly pénz, nálunk 3 női mosdó van az emeleten, már csak ennyi a cég, én ezt megcsinálhatom magamtól is. És összeraktam a három dobozt. Párszáz forintos dolgok vannak benne a kínaiból. Persze, eszembe jutott olyasmi, hogy felesleges, meg olyan is eszembe jutott, hogy majd ellopkodják, nem pótolják, de arra jutottam, hogy nem számít. Az számít, hogy ha az embernek van egy gesztusa mások felé, akkor azt megtegye. Aztán, hogy abból mi lesz... majd meglátjuk. Próbálok kitalálni valami jó nevet a doboznak, ami kedves, nőies, kommunikálja azt amiért van és ahogyan használni kell (pótolni). Arra gondoltam, hogy írok egy papírt, hogy mi ez és minek és lelaminálva kiragasztom mellé a falra vagy a tükörre. Aztán meglátjuk mi történik. A lényeg, hogy a mindenféle ötleteimet meg kell csinálnom! Bárcsak mindig megcsináltam volna.

Theodore DeReese Pendergrass (March 26, 1950 – January 13, 2010) was an American singer–songwriter and composer. He first rose to fame as lead singer of Harold Melvin & the Blue Notes in the 1970s before a successful solo career at the end of the decade. In 1982, Pendergrass was severely injured in an auto accident in Philadelphia, resulting in his being paralyzed from the chest down. He subsequently founded the Teddy Pendergrass Alliance, a foundation that helps those with spinal cord injuries. He commemorated 25 years of living after his spinal cord injury with the star-filled event, "Teddy 25 - A Celebration of Life", at Philadelphia's Kimmel Center. His last performance was on a PBS special at Atlantic City's Borgata Casino in November 2008.

Early life

Born Theodore DeReese Pendergrass on March 26, at Thomas Jefferson Hospital in Philadelphia and was the only child of Jesse and Ida Geraldine (née Epps) Pendergrass. When he was still very young, his father left the family; Jesse was fatally chest-stabbed on June 13, 1962. Pendergrass grew up in Philadelphia and sang often at church. He dreamed of being a pastor and got his wish when, at 10, he was ordained a minister (according to author Robert Ewell Greene). Pendergrass also took up drums during this time and was a junior deacon of his church.

He attended Thomas Edison High School for Boys in North Philadelphia (now closed). He sang with the Edison Mastersingers. He dropped out in the eleventh grade to enter the music business, recording his first song "Angel With Muddy Feet". The recording, however, was not a commercial success. Pendergrass played drums for several local Philadelphia bands, eventually becoming the drummer of The Cadillacs. In 1970, the singer was spotted by the Blue Notes' founder, Harold Melvin (1939–1997), who convinced Pendergrass to play drums in the group. However, during a performance, Pendergrass began singing along, and Melvin, impressed by his vocals, made him the lead singer. Before Pendergrass joined the group, the Blue Notes had struggled to find success. That all changed when they landed a recording deal with Philadelphia International Records in 1971, thus beginning Pendergrass's successful collaboration with label founders Kenny Gamble and Leon Huff.

Early career

Harold Melvin & the Blue Notes: 1972–75

In 1972, Harold Melvin and the Blue Notes released their first single, a slow, solemn ballad entitled "I Miss You". The song was originally written for the Dells, but the group passed on it. Noting how Pendergrass sounded like Dells lead singer Marvin Junior, Kenny Gamble decided to build the song with Pendergrass, then only 21 at the time of the recording. Pendergrass sings much of the song in a raspy baritone voice that would become his trademark. The song also featured Blue Notes member Lloyd Parks singing falsetto in the background and spotlighted Harold Melvin adding in a rap near the end of the song as Pendergrass kept singing, feigning tears. The song, one of Gamble and Huff's most creative productions, became a major rhythm and blues hit and put the Blue Notes on the map. The group's follow-up single, "If You Don't Know Me by Now," brought the group to the mainstream with the song reaching the top ten of the Billboard Hot 100 while also reaching number-one on the soul no.1 singles chart. Like "I Miss You" before it, the song was originally intended for a different artist, fellow Philadelphian native Patti LaBelle and her group Labelle but the group could not record it due to scheduling conflicts. Pendergrass and LaBelle developed a close friendship that would last until Pendergrass' death.

The group rode to fame with several more releases over the years including "The Love I Lost", a song that predated the upcoming disco music scene, the ballad "Hope That We Can Be Together Soon", and socially conscious singles "Wake Up Everybody" and "Bad Luck," the latter song about the Watergate scandal. One of the group's important singles was their original version of the Philly soul classic "Don't Leave Me This Way", which turned into a disco smash when Motown artist Thelma Houston released her version in 1976. By 1975, Pendergrass and Harold Melvin were at odds, mainly over monetary issues and personality conflicts. Despite the fact that Pendergrass sang most of the group's songs, Melvin was controlling the group's finances. At one point, Pendergrass wanted the group to be renamed "Teddy Pendergrass and the Blue Notes" because fans kept mistaking him for Melvin. Pendergrass left the group in 1975 and the Blue Notes struggled with his replacements. They eventually left Philadelphia International and toiled in relative obscurity, until Melvin's death in 1997. As of 2014, a version of the group still tours the old school circuit, performing as Harold Melvin's Blue Notes.

Solo career

Early solo success

In 1977, Pendergrass released his self-titled album, which went platinum on the strength of the disco hit "I Don't Love You Anymore". Its follow-up single, "The Whole Town's Laughing At Me," became a top 20 R&B hit. Although not released as singles, the uptempo album tracks "You Can't Hide From Yourself" and "The More I Get, The More I Want", as well as the ballad "And If I Had" were also hits. The debut album was quickly followed by Life Is a Song Worth Singing, in 1978. That album was even more successful with its singles "Only You" and the classic million selling number 1 R&B hit "Close the Door." The latter song firmly established Pendergrass as the top male sex symbol in music. The album's popularity was furthered by the disco hit "Get Up, Get Down, Get Funky, Get Loose", the ballad "It Don't Hurt Now", and the mid-tempo classic "When Somebody Loves You Back". That double platinum number 1 R&B triumph was followed up in the year 1979 by two successes, the albums Teddy (which stayed at number 1 on the Billboard R&B chart for 8 weeks and was named the 2nd biggest R&B album of the year), and the live release Live Coast to Coast. Hits off Teddy included the classics "Come Go With Me", the legendary erotic ballad "Turn Off the Lights", and the uptempo album cut "Do Me". With his sex appeal at an all-time high after his 1979 tour, Pendergrass took a more mellow approach on his 1980 album TP'. It included the classic number 2 R&B hit "Love TKO", the Stephanie Mills duet version of "Feel The Fire", and the Ashford & Simpson composition "Is It Still Good to You". Between 1977 and 1981, Pendergrass landed four consecutive platinum albums, which was a then-record setting number for a rhythm and blues artist.

Pendergrass' popularity became massive at the end of 1978. With sold-out audiences packing his shows, his manager - the renowned Shep Gordon, who was known for his innovative approaches to publicizing his artists - soon noticed that a huge number of his audience consisted of women of all races. Gordon devised a plan for Pendergrass' next tour to play to just female audiences, starting a trend that continues today called "women only concerts." With four platinum albums and two gold albums, Pendergrass was on his way to being what the media called "the black Elvis", not only in terms of his crossover popularity but also due to him buying a mansion akin to Elvis' Graceland, located just outside his hometown of Philadelphia. By early 1982, Pendergrass was perhaps the leading R&B male artist of his day, equaling the popularity of Marvin Gaye, and surpassing Barry White and all others in the R&B field. In 1980, the Isley Brothers released "Don't Say Goodnight (It's Time for Love)" to compete with Pendergrass' "Turn Off the Lights", which sensed Pendergrass' influence on the quiet storm format of black music.

Accident

On March 18, 1982, in the East Falls section of Philadelphia on Lincoln Drive near Rittenhouse Street, Pendergrass was involved in an automobile accident. He lost control of his Rolls-Royce Silver Spirit - the car hit a guard rail, crossed into the opposite traffic lane, and hit two trees. Pendergrass and his passenger, Tenika Watson, a nightclub performer with whom Pendergrass was not previously acquainted, were trapped in the wreckage for 45 minutes. While Watson walked away from the accident with minor injuries, Pendergrass suffered a spinal cord injury, leaving him a paraplegic, paralyzed from the chest down.

Later solo career

Pendergrass got well-wishes from thousands of his fans during his recovery. In August 1982, Philadelphia International released This One's for You, which failed to chart successfully, as did 1983's Heaven Only Knows. Both albums included material Pendergrass had recorded prior to his accident. The albums completed his contract with Philadelphia International. By the time Pendergrass decided to return to the studio to work on new music he struggled to find a recording deal. Eventually signing a deal and completing physical therapy, he released Love Language in 1984. The album included the pop ballad "Hold Me", featuring a then-unknown Whitney Houston. It reached #38 on the Billboard album chart and was certified Gold by the RIAA.

On July 13, 1985, Pendergrass made an emotional return to the stage at the historic Live Aid concert in Philadelphia in front of a live audience of over 99,000 and an estimated 1.5 billion television viewers. It was the 35-year-old's first live performance following his 1982 accident. Pendergrass tearfully thanked the audience for keeping him in their well-wishes and then performed the Diana Ross classic "Reach Out and Touch (Somebody's Hand)". In 1988, Pendergrass scored his first R&B number-one hit in nearly a decade when the new jack swing-styled "Joy", from his album of the same name, was released. A video of the song enjoyed heavy rotation on BET. It was also his final Hot 100 charted single, peaking at number 77. The album was certified Gold by the RIAA that same year. Also, Pendergrass' voice was heard on the jingles of a then local Philadelphia radio station, WSNI-FM. Pendergrass kept recording through the 1990s. One of the singer's final hits was the hiphop-leaning "Believe in Love", released in 1994. In 1996, he starred alongside Stephanie Mills in the touring production of the gospel musical Your Arms Too Short to Box with God. In 1998, Pendergrass released his autobiography entitled, Truly Blessed.

Pendergrass did a concert at the Wiltern Theater in Los Angeles, California, on February 14, 2002, entitled "The Power of Love". The concert became the album From Teddy, With Love, which was released on the Razor & Tie record label later that year. It was his second (after Live! Coast to Coast) and final live album. Clips of the concert, in particular his performance of his comeback song "Joy". can still be seen on YouTube. In his later years, Pendergrass' “Wake Up Everybody” has been covered by a diverse range of acts from Simply Red to Patti LaBelle and was chosen as a rallying cry during the 2004 Presidential campaign by Kenneth "Babyface" Edmonds to mobilize voters. In addition, Little Brother, Kanye West, Cam'ron, Twista, Ghostface, Tyrese Gibson, 9th Wonder, DMX and DJ Green Lantern have utilized his works.

In 2006, Pendergrass announced his retirement from the music business. In 2007, he briefly returned to performing to participate in Teddy 25: A Celebration of Life, Hope & Possibilities, a 25th anniversary awards ceremony that marked Pendergrass' accident date, but also raised money for his charity, The Teddy Pendergrass Alliance, and honored those who helped Pendergrass since his accident.

Personal life and death

Pendergrass had three children, Tisha, LaDonna, and Theodore, Jr.. In June 1987, he married a former Philadanco dancer named Karen Still, who had also danced in his shows. The couple amicably divorced in 2002. Pendergrass met Joan Williams in the spring of 2006. Pendergrass proposed to Joan after four months and they married in a private ceremony officiated by his Pastor Alyn Waller of Enon Tabernacle Baptist Church on Easter Sunday, March 23, 2008. A formal wedding was celebrated at The Ocean Cliff Resort in Newport, Rhode Island on September 6, 2008. As members of Enon Tabernacle Baptist Church, Joan Pendergrass set up The Enon Tabernacle Baptist Church Youth Fund in the name of Pendergrass to provide assistance and a center for Philadelphia's inner city youth. He published his autobiography, Truly Blessed, with Patricia Romanowski in 1998.

There are plans to make a feature film biopic of Pendergrass's life, and Tyrese Gibson is set to star as the late singer. On June 5, 2009, Pendergrass underwent successful surgery for colon cancer and returned home to recover. A few weeks later he returned to the hospital with respiratory issues. After seven months, he died of respiratory failure on January 13, 2010, at age 59, with wife Joan by his side, while hospitalized at Bryn Mawr Hospital in Bryn Mawr, Pennsylvania. His body was interred at the West Laurel Hill Cemetery in Bala Cynwyd, Pennsylvania.

Discography

Grammy Awards nominations

Pendergrass received the following four nominations for Grammy Awards.

Other awards

Pendergrass received several nominations for the American Music Awards between 1979 and 1981 for Favorite Soul/R&B Male Artist, Favorite Soul/R&B Album, and Favorite Disco Artist. He won the AMA for Favorite Soul/R&B Male Artist in 1979, tied with singer Lou Rawls.

mert ez egy kibaszottul őszinte blog, ami nagyon igyekszik képmutatás mentes lenni, amibe beletartozik, hogy én sem tudom, én sem csinálok mindent jól, és én is csak mászkálok ebben a labirintusban, még akkor is, ha minderről egész jól tudok írni. Logannel álmodtam, már a második éjszakán, és ez felkavar, kicsit meg is visel, csapódok ide-oda a nem akarom és a megadás között, hogy basszameg, ha ez jutott, ilyen és ennyi, az sem véletlen. Több járna? Ki tudja milyen üzletet kötöttem valamikor, hiszen amúgy mindent megkaptam az életben valójában.

Az exemmel álmodtam. Soha azóta, amióta véget ért a kapcsolat. Uncsi leírni az álmot, nála voltam a lakásában, kicsit lenéző volt, kicsit kioktató, nem nagyon csak olyan bosszantóan, de amúgy adott enni valami fura ételt, mint a kétszersült, egy fagyis dobozból ettem. És a fura érzés, hogy lenéz engem (nemtom mire fel) addig tartott, amíg elindultam mosdót keresni és megláttam a lakása többi részét ami romos volt és végtelenül mocskos, mint az elhagyott házak. És csak néztem, hogy mi? MI? MI EZ ITT? És akkor ő mire fel játssza itt nekem a... nem is tudom mit, ... a beérkezett negyvenest... Logannel meg valami óvóhelyen voltunk. Valamit cinikuskodott, hogy piszok van a kezemen, ő érzi, valami ragacs. Mondtam neki, hogy jól van, érezd csak, leszarom, én látom, hogy tiszta. Azután a kezem csupa csillámló lila festék lett, mert valamin dolgoztam éppen és amikor valamit hülyéskedtünk, meglöktem a vállát, és láttam, hogy ott maradt az ujjam nyoma, kis csillámos lila foltok. Megijedtem és azon kezdtem el gondolkodni, hogy talán nem veszi észre. Talán úgy veszi le a pulóverét, hogy nem veszi észre és egyből berakja mosásba. De minek mosná ki a pulóverét egy hordás után? Ha meg észreveszi, nem is haragos lesz, csak dohog magában, de lehet, hogy szól is, irtó kínos meg rossz érzés, hogy magában dühöng rám. Szóval álmomban olyan intenzíven szorongtam, mint a picsa.

És ennek a kapcsolatnak a legnagyobb tragédiája, hogy olyan szintű szorongást épített bennem, ami folyamatosan felülírt mindent. Egyszer panaszkodtam erre, hogy ez így nem jó. A válasz az volt, hogy akkor ne csináljuk. Szóval két lehetőségem volt, vagy szorongva megtartom a kapcsolatot (az amúgy okos, vicces és vonzó faszival) vagy semmilyen kapcsolatban nem leszünk. Az, hogy ő bármit tegyen azért, hogy változtasson, az akkor meg sem fordult a fejében. Ha próbáltam változtatni, az elvárásként lett definiálva. Ha próbáltam elmondani, hogy bár én értem, hogy az ő rendszere szerint ezeknek a dolgoknak más értelme/jelentése van, de a nemzetközileg elfogadott értelmezése annak, ha mindig hazakísérsz valakit, vagy ha minden reblogodba beleírsz egy szmájlit egy nőnek, vagy nyíltan megvéded másoktól, vagy nem válaszolsz napokig vagy folyton hárítod a közös munkát/programot vagy szinte vigyázol, hogy ne érj hozzá valakihez – ezeknek egyértelmű jelentése van és nem én vagyok a hülye, ha először ezekre gondolok, és elég zavaros, ha valaki azt mondja, hogy ez nem az, ami, hanem neki más. Mekkora kibaszott nagy bizalom (vagy ostobaság) kell ahhoz, hogy elfogadja az ember, hogy neki mást jelent és nem arra gondolni, hogy hazudik? Néha arra gondolok, hogy ezt az egyetlen hazugságot azzal a csajjal kapcsolatban, ezt kéne egyszer kisimítani, és akkor eltűnnék, mint a Gyűrűk urában a szellemhadsereg... Teljesítettétek eskütöket, távozzatok... és a szellemsereg elködlik. Elködlenék én is a megnyugvásba.

„...Volt egyszer egy gonosz manó. Gonosznál is gonoszabb volt; maga az ördög. Egy nap veszett jókedve támadt, mert olyan tükröt sikerült csiszolnia, amely elé ha szépet és jót tartottak, semmivé vált a lapján, a haszontalan és rút dolgokat pedig erősen felnagyítva és kidomborítva verte vissza. A legszebb zöldellő tájakat főtt spenótnak mutatta, a legjobb embereket fertelmes arcúaknak ábrázolta, vagy úgy, mintha tótágast állnának; az arcok úgy eltorzultak, hogy senki rájuk nem ismerhetett; akinek egy szeplőcske aranylott az arcán, az bizonyosan ragyás képűnek látta magát a tükörben. - Ugyan tréfás holmi! - dörzsölte a kezét az ördög. Ha istenes, jámbor gondolatokba merült ember tekintett a tükörbe, vigyorgó, torz pofának mutatta a tükör - örülhetett a gonosz ördög! Bűvészinasai - mert bűvésziskolája is volt az ördögnek! - csodát emlegettek, azt mondták, végre híven megláthatja mindenki, milyenek az emberek. Elvitték a tükröt a világ minden tájára, s végül már nem volt ország, nem volt ember, akinek torzképét vissza ne verte volna a gonosz tükör. Akkor az égbe akartak felrepülni a tükörrel. Hanem egyszer csak kicsúszott a kezükből, s lezuhant a földre, ahol millió meg billió cserépre törött szét. Ebből pedig még az eddiginél is nagyobb baj kerekedett. Mert a tükör némelyik darabja alig volt nagyobb egy homokszemcsénél; ezek a parányi szilánkok szétrepültek az egész világon, s akinek ilyen kis szilánk a szemébe került, az mindennek a fonákját látta, mert a tükör minden csepp darabjának ugyanolyan gonosz ereje volt, mint az egész tükörnek. Másoknak a szívébe fúródott egy kis tükörcserép, s az volt a legrettenetesebb, mert a szív jéggé fagyott tőle. Voltak akkora tükördarabok is, hogy ablakrámába illeszthették, de ebből az ablakból nem volt tanácsos az arra haladó barátokat nézni; némelyik darabból szemüveget készítettek, s ugyancsak nehéz volt az ilyen szemüvegen keresztül helyesen és igazságosan ítélni meg a dolgokat. Az ördög úgy nevetett, hogy a hasa rengett belé, csiklandozta a pompás ötlet. A levegőben még szállingóztak a széttört tükör porszemnyi szilánkjai. No, majd mindjárt többet hallunk róla.” (Andersen: A hókirálynő)

Elég fura asszociációs lánc, én tudom, de éjjel amikor felébredtem azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet velünk. Velünk, akiknek a szívébe fúródott valami és képtelenek vagyunk „kigyógyulni” és úgy látni a világot ahogy egészséges lenne. Bár pont nem valamiféle gonoszság, torz tükör cserepe, de mégis...

Tudom, vannak akik képesek úgy élni, hogy titokban, a lelkük mélyén szeretnek valakit és közben mással vannak. Azt akivel vannak, azt is képesek valamennyire szeretni, jó kapcsolatot építenek, rendes, megbízható, odaadó társak. De amikor az a másik, a titkos, újra felbukkan, akkor napokra tönkremennek. És egyetlen szóra maguk mögött hagynák a családjukat, mindent amit szépen felépítettek. Mert bolondok. Mert igazán szerelmesek. A volt férjemnek kamaszkorában belefúródott egy ceruzahegy az ujjába. Egycentis, jól látható fekete grafitdarab volt mélyen a bőre alatt. Nem fájt neki, nem okozott semmi gondot, csak nem volt szabad hozzáérni. Az megmagyarázhatatlan módon volt kellemetlen érzés a testében. Harminc év alatt nőtt ki a bőréből a grafithegy, de a szemcséi, egy icipici foltban, még most is ott vannak. Azt hiszem, ilyesféle nyom lehet azoknak a lelkében, akik megpróbálnak elfelejteni egy érzést, amit nem tudnak elfelejtni. Valami kis basz a szívünkbe fúródott.

Látottság és megértettség érzése amit a társunk konzisztens valamint megbízható és pontos hangolódása segít elő. A partnerünk látja, hogy mi milyenek vagyunk, megérti az érzéseinket. Ez különösen akkor jelentős, hogy nagyon sok mindenben hasonlít egy pár mikor összejönnek (a hasonló hasonlót vonz), de nincs két ugyanolyan ember, nagyon sok különbözőség is van és nagyon fontos egy ember számára, hogy őt – amilyen valójában – azt lássa a másik, és értse meg, és fogadja el. Képes legyen ráhangolódni az ő különbözőségére és képes legyen azt megérteni. Amikor a társunk nem képes erre, mert például van egy elképzelése arról, hogy nekem milyennek kell lennem és valahányszor eltérek az elképzelésétől akkor kifogásol, akkor ez a megértettség érzés sérül. (az élmény az lesz, hogy nem lehetünk önmagunk a másik társaságában, nem vagyunk elfogadva)

Két nem szorosan kapcsolódó élményem van ehhez a részhez. Az egyik az volt, amikor költöztünk és a kislányom iskolát váltott. Az amúgy vidám, önálló, proaktív nyolcéves gyerekem egyre szomorúbb és zárkózottabb lett. Hónapok teltek el, míg végül egy alkalommal kibökte, elsírta mi bántja. Ő nem látszódik. Ezt a szót használta. Ha jelentkezik nem szólítja a tanárnő, sosem mondhat verset, sosem ő törli le a táblát, sosem reagál a tanár rá semmilyen módon. Nem a különlegességét nem értékelték, nem az volt a baj, hogy nem nyert, nem kapott kiváltságokat, hanem csak annyi, hogy nem látszódik, a tanár számára ő nincs, nem létezik. Mint tudjuk, az oktatásban a tanár személye a legmeghatározóbb, jobban mint a tankönyvek, tananyag vagy az iskolai körülmények úgyhogy bementem a tanárhoz és elbeszélgettem vele. Hamar kiderült nekem, hogy a tanárnak már megvannak a maga kedvencei, és örült, hogy az új gyerekkel nincs baj, így nem gondolta, hogy lenne ezzel dolga, a gyerek beilleszkedett. De megigérte, hogy figyelni fog (a mai napig dühös vagyok rá amiért felületességből szenvedést okozott egy rábízott gyereknek). És a figyelem meghozta a gyümölcsét, a gyerek kivirult. Pusztán a miatt, hogy hébe-hóba felszólították vagy elvégeztettek vele valami munkát. Látszott és elfogadottnak érezte magát. A másik egy kedves barátomhoz kapcsolódik akivel tényleg jóban voltunk, de ennek ellenére azokon az oldalakon ahol mindketten fenn voltunk, soha semmilyen posztomra nem reagált éveken keresztül. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok abban a körben akikre figyel. Ez éppen úgy szenvedést okozott nekem a felnőttnek, ahogy szenvedést okozott a nyolcéves gyerekemnek. És éppúgy igyekeztem és nyújtogattam a kezem a figyelméért harcolva ahogy a gyerek megtett mindent azért, hogy látszódjon. Mivel nem gyerek vagyok, hanem felnőtt, igyekeztem arra koncentrálni, hogy ez az ő szabadsága, nem számonkérhető, nem elvárható. De nagyon rossz érzés volt így is, úgyhogy kénytelen voltam beszélgetni róla. Túl hosszú bejegyzéseket írsz, mondta majd belájkolta mások kilométer hosszú bejegyzését. Nem az én témám, nem tudok mit hozzászólni – mondta – majd belájkolta mások érdektelen megosztásait. Azt se tudom mit lájkolok, csak dobálom annak akinek jólesik szerintem – mondta – és arra gondoltam, hogy hát, nekem is jólesne... – Bár próbáltam a saját érzéseimet az ö szabadságát is figyelembevéve kezelni, de nem éreztem sikeresnek. Végül azzal, hogy én sem reagáltam az ő dolgaira, sikeresen, kölcsönösen erodáltuk a kapcsolatunkat. Így utólag, itt valószínűleg az én láthatósági igényem ütközött az ő láthatósági és elfogadási igényével ami arról szólt, hogy én lássam és fogadjam el, hogy ő milyen a kapcsolaton kívül. De a látottság és megértettség élménye nem a valódi látottsághoz, nem is a posztjainkra vagy megjelenésünkre adott reakciókat jelenti, hanem azt, hogy a másik ismer minket, lát minket a saját közegünkben a saját életvonalunkon (előre-hátra az időben), ismeri az életünket, a terveinket, kudarcainkat szenvedélyeinket, perverzióinkat, a rossz tulajdonságainkat IS, a faxnijainkat, bizonytalanságainkat, vagy akár az élethazugságunkat és megadja az elfogadottság érzését. Vagyis van egy élményünk arról, hogy mélyen el vagyunk fogadva. //nem gondolom, hogy ez azonos lenne a kritika nélküli elfogadással, de itt van egy számomra fontos dolog. Hogy a jó kapcsolatban az emberek érzékelik, hogy mikor fejthetnek ki kritikát, és a szavaiknak milyen hatása van és mivel nem céljuk, hogy lenyomják a másikat ezért segítenek a kritika feldolgozásában. Nem hiszem, hogy nagy dolgokra kell gondolni, a többségünk nem pszichológus, de egy sajnálom, nem akartalak megbántani... gyere hadd öleljelek meg... beszélgethetnénk róla... szóval ez elég, nem kell lefolytatni egy analízíst és terápiát. // Itt izgalmas kérdés az, hogy mit vált ki az, ha a társam biztosít róla, hogy őt nem zavarja, ha mondjuk műanyag dinoszauruszt dugdosok az ánuszomba, és én a boldog elfogadásban leledzek, majd egy társaságban kijelenti, hogy undorító perverzió műanyag állatokkal szexelni. Feltételezhető, hogy

a "tőled elfogadom mert szeretlek, de amúgy utálom ezt" érzés inkább bizonytalanságot vált ki és nem a közös titok élményét. Itt ugye a konzisztens megértettség élménye sérül. Izgalmas kérdés még, hogy hogyan is várhatjuk el mindezt. itt van már a második pont és az ember érezheti, hogy képtelenség mindezt teljesíteni és még van 3 pont! A jó kapcsolatban ez kölcsönös. Ilyen egyszerű. Hogy jó csinálni, mert a másik is csinálja velünk. Illetve képesek vagyunk engedményeket tenni bizonyos pontokban, ha a kötődésben több pont kölcsönös. A nagy része ennek nem tudatos. Nyilván akkor kell beszélni róla, ha a kapcsolat bukdácsol, ha nem érzik jól magukat benne az emberek. Ha sérül a biztonságos kötődés élménye, ha hiány lép fel, akkor az elutasítottságban átélt kiszolgáltatott szenvedés érzésre reagálva aktiválódnak az ezzel kapcsolatos sémák és cselekvést gerjeszt, ami vagy küzdelemre (düh, impulziv/gyerekes reakció, kompenzálás, követelőzés, büntetés, támadó kommunikáció) vagy futásra (elidegenítés, eldobás) vagy lefagyást (együttműködésre képtelenség) eredményez. //ebben azt hiszem az volt a legérdekesebb felfedezés, hogy ha valaki ezek közül valamelyiket produkálja inadekvát reakcióként, akkor érdemes elgondolkodni, hogy mi sérülhetett benne a biztonságos kötődésben. Mert valami biztosan!// Érdekes volt még az, hogy lehetetlenség folyamatos boldogságot, állandó mennyországot létrehozni, ne is álmodjunk róla, de a sok boldog pillanat, az apró mennyországok sorozata teremthet boldog életet.

Logan karaktere a filmben... hmmmm... hát igen, imádom az ilyen szomorú-keserű-érző fenevadat. Megközelíthetetlen, tikos a múltja, kiismerhetetlen és persze iszonyatosan tud szeretni, de nem akárkit. A bőre alatt feszül a szenvedély.... és gyönyőrű a maga természetes vadságában. Hát ja, nem én vagyok, akit szenvedélyesen szeret, hanem az a hosszú feketehajú, karcsú nő, akiről nem lehet tudni mivel érdemelte ki a figyelmét, egyszerűen csak és kész. Épp jókor volt jóhelyen. Nos az én Loganem úgy hasonlít, hogy nem hasonlít. Vagyis furcsa volt ez az utolsó film amit láttam. Logan, aki egy öregembert ápol, gondoz, egy ismeretlen gyerekért hal meg. Loganben van valami nagyon szigorú mérce arról, hogy mi helyes és mi nem. Néha úgy török darabokra ezen, mint a tengervíz a hullámtörő sziklákon. Aztán meg amikor azt hiszi az ember, hogy ismeri, hopp, némá, még egy ajtó, ez nyitva, az zárva. Ki érti ezt? Nagyon másak vagyunk, nagyon, de közben legutóbb is..., írok neki egy cikkről, de végül kitöröltem a levelet, férfi, mit untassam ilyen gyerekruhás sztorikkal... hülye vagyok amúgy is, hogy felkapom a vízet. Erre látom, hogy szinte szó szerint ugyanazt írja a blogján, amit én nem küldtem el neki. Senki, sehol, csak ő. És ha ilyesmi egyszer lenne, de sokszor. Persze, hogy az ilyen élmény rabul tartja az embert. Hogy valahol a végtelenben találkozva mégiscsak van bennünk valami közös. Nézem a kezét, a lelkét, és benne vannak azok a pengék, és nem jó feldühíteni. Látom azt is, ahogy egyetlen perc alatt lekaszabol valakit. Csak mert képes rá. Arra meg nem képes, hogy ne tegye, hogy fegyelmezze magát, mert az önérzete meg bazinagy. Huss, penge ki, ja bocs.... nem mindig akarja bántani az embert. De néha igen. Álmodod te ezt a férfit, mondják a mucikák. Hát igen, álmodom... csak...képzeld el, hogy Logan, a szuperhős, a forgatás után lesminkel, felveszi a farmerját, a tök hétköznapi ruháját, és tök hétköznapi életet él. Sört iszik, böfög-fingik, újságot vesz meg rágót, és betol az arcába egy dupla sajburgert, stíröli kicsit a szomszádnőt a teraszon, aztán nekiáll a rózsákat metszeni és közben valami érthetetlenül szar zenét hallgat. Akkor ő nem az, akibe a rendező belelátta, hogy hitelesen meg tudná formálni a megírt karaktert? Loganként fut nekem a messengeren és szeretem azt olvasni, hogy Logan üzent nekem. Próbáltam elfogadni a másik becenevet, ami ráragadt és amit szeret, de nem megy. Mert ahhoz a névhez nekem másik kép társul, amire nem hasonlít. Majd egyszer, amikor én is csak havonta, kéthavonta bukkanok fel, mint a többiek, akik használják. Majd akkor rászokom. M üzent neked... kicsoda? Mindegy. Eh, Mucikáim visítva fognak röhögni ezen a bejegyzésen. Hány órája volt amikor azt mondtam, hogy Logant kiírom a forgatókönyvből, vége, keresek egy olyat, akitől nem félek, aki nem csupa bezárt ajtó? 24? 48? Álmodom én ezt.