#03-14

Nem mondom, hogy a technika nem veszélyes némileg. Azt sem mondom, hogy nem megkérdőjelezhető. Hogy működik, az egészen döbbenetes élmény volt.

Ha önmagunkban elcsendesedve lemerülünk a mélybe, ami lent van, az felszínre kerül. Ha felszínre kerül, ha félig öntudatlanul elkezdjük kommunikálni a környezetünk felé a vágyainkat, érzéseinket, gondolatainkat, arra, ha van vevő, érkezik válasz. A Suttogó nem feldolgozhatatlan és nevetséges misztikum, csupán egy engedékeny, önmagunkkal engedékeny „játék”. Ha nem működik, nem fogunk emlékezni rá. Kognitív torzítás. :) Lélektan, én így szeretlek!

Lazulj el, este, éjjel, hajnalban, amikor amúgy is pihennél, már félig alszol is. Ha még ilyenkor is képes vagy arra a valakire koncentrálni, aki fontos neked, akkor valóban nagyon fontos lehet. Ha nem, ha elalszol vagy egy „Eh, a fenébe az egésszel!” gondolat születik meg, akkor nem is fog működni, mert nem fontos. Nézz szembe ezzel, nem fontos, nem szereted azt a valakit, csak manipulálnád, ha tudnád. Az ego éjjel feladja a küzdelmet. Az érzelmek soha :) Ha ellazultál, képzeld magad oda, ahol ő van. (ugye, ez az első buktató, ha nem elég közeli az ismeretség, nyilván kevésbé fog működni) Idézd fel minél jobban a környezetet, képzeld el, hogy most éppen hol lehet, mit csinál, hogyan néz ki. Idézz fel mindent, amit tudsz róla. Még azt is, hogyan hullik a haja a szemébe vagy milyen cakkok vannak fülén, mindent, amitől teljesebb és valószerűbb a kép. Ő nem lát téged, bármit megtehetsz. Nem kell jól kinézned és nem kell semminek megfelelned. Nem lát, nem szagol, nem mérlegel és nem ítélkezik. Öleld át. Simogasd. Szeresd úgy, ahogy szívedből jön. És suttogd el amit mondani akarsz neki. Valóban mond ki azokat a gondolatokat! Súgva, mintha ott lennél és neki mondanád. Itt is igaz, ami minden más pszichológiai dolognál, senkit nem tudsz manipulálni valójában. Nem tudod olyasmire kényszeríteni amit nem akar. És a ne csináld ezt vagy ne csináld azt, teljesen értelmetlen üzenet. Üzenj jó dolgokat. Békét, szeretetet, elfogadást. Persze, üzenhetsz a vágyaidról is, aztán vagy bejön vagy nem. Békét teremteni lehet, szerelmet nem. Ha nem jót akarsz neki, ne csináld! Szeresd, dédelgesd, sugdoss a fülébe mindenféléket, amit csak gondolsz. Mondd ki! Suttogd bele a levegőbe, a párnádba, csak úgy halkan magad elé. És képzeld el, hogy öleled, nyugtatod, szereted. Elmondhatsz persze olyan dolgokat is, amik fájdalmasak, de ne vond felelősségre, ne akard ráterhelni a saját fájdalmadat. Ez nem erről szól. Suttogd el neki azokat a szép dolgokat, amik benned vannak.

Az a mondás, hogy maximum egy hét múlva érezni fogod a hatását. Ha azt mondom, hogy két nap múlva megkaptam a választ, ami örömmel töltött el, akkor ezzel azt támasztanám alá, hogy a mágia működik. Én nem tudom mit csinál a mágia, de megkeresni magunkban a jót meg a szépet és elmondani valakinek, az szerintem akkor is jó dolog, ha ez nem mágia, nem varázslat, csak pszichológia. Ha nem mondhatod el máshogy, suttogd el neki.

Kell hozzá bátorság.

Altovise Joanne Davis (née Gore; August 30, 1943 – March 14, 2009) was an American entertainer, best known as Sammy Davis, Jr.'s third wife.

Biography

Born in Charlotte, North Carolina as Altovise Joanne Gore, she was raised in Brooklyn, New York. A life member of The Actors Studio, Gore worked during the 1960s as a chorus-line dancer in various musical shows both in London and on Broadway.

Her relationship with Sammy Davis, Jr. started in 1968 while they were working in the same show. They were married in a Philadelphia courthouse by the Rev. Jesse Jackson on May 11, 1970 and adopted a son, Manny, in 1989.

Sammy Davis, Jr. died from throat cancer on May 16, 1990, five days after their 20th wedding anniversary.

Television and film roles

In the 1970s and 1980s Altovise Davis made a few guest appearances in major TV series such as Charlie's Angels and CHiPs and minor roles in films such as Welcome to Arrow Beach (1974), Kingdom of the Spiders (1977), Boardwalk (1979), and Can't Stop the Music (1980).

Both she and her husband were frequent panelists on the 1970s television game show, Tattletales.

In popular culture

Davis was portrayed in a sketch titled "Ghost II: Sammy's Visit" on the sketch comedy/variety show In Living Color in its third season by Kim Wayans. The sketch was a parody sequel to the Whoopi Goldberg film Ghost. In the sketch, Goldberg's character Oda Mae (T'Keyah Keymah) meets the spirit of Sammy Davis Jr. (Tommy Davidson) to help him reunite with Altovise one last time.

Taxes

Long saddled with tax problems following the death of her husband, Altovise Davis was included in 2008 on the California Franchise Tax Board's list of the top 250 delinquent taxpayers, with $2,708,901.75 in unpaid personal income tax.

Death

She died of complications from a stroke on March 14, 2009 at age 65 in Los Angeles. She is interred at Forest Lawn Memorial Park in Glendale, California, next to her husband, Sammy Davis, Jr.

Fogalmam nincs hogy került oda, befogadtuk mert... lerobbant a kocsija, eltévedt, nem tudom, csak azt, hogy ott volt a házban, talán nagyanyámék háza volt, szegényes, vidékies volt az egész, az Orbán meg pufimellényben és gumicsizmában üldögélt a hokedlin. Mondtam neki, hogy megkínálnám, de mi éppen őmiatta elég csórók vagyunk, szóval nekünk nem futja flancra, de van egy kis maradék töltöttkáposzta, abból kaphat. És éreztem magamban a feszítő dühöt, hogy most aztán jól megmondom neki a magamét, de nem futotta, csak ilyen udvariatlan pikírtkedésre. És akkor Logan (nem tudom mit keresett ebben az álomban) rámszólt, hogy ne legyek ennyire udvariatlan a vendéggel. Majd megpukkadtam mérgemben. Odaült OV mellé a másik hokedlire és béna volt az egész helyzet, úgy éreztem magam, mint valami neveletlen, pukkancs vidéki asszonyság, akire rá kell szólni, mert nem tudja hol a helye, de amúgy is csak az ostobaságok jönnek belőle. Kinyitottam a hűtőszekrényt (volt rajta terítő! A rojtos sarka természetesen rálógott a hűtőajtóra.) és soroltam, hogy van tejföl meg van egy kis sajt, ha kér rá, de csak ilyen olcsó trapista, mert nekünk nincs pénzünk másra... OV meg fanylagot, hogy az neki nem kell. Nade kenyér az nincs, elszaladok kenyérért! Átmentem a ház másik felére, ami teljesen romos volt, de voltak benne otthagyott bútorok, állt benne egy politúros szekrény is, ami tele volt csomagolt kenyérrel. (mellette könyvek és hanglemezek) Mint valami háborús biztonsági tartalék. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy pont kenyér, az nem áll el, de mindegy, a tartalék az tartalék. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Logan milyen kellemetlen helyzetbe hozott, úgyhogy nem mentem vissza a kenyérrel, hanem fölmásztam a padlásra. De amúgy az egész romos ház, a szagok, az életveszélyes létra, a talpam alatt recsegő lehullott vakolat meg hulladék, olyan valóságszerű volt. Csak az járt a fejemben, hogy ez nekem ismerős. Hogy aztán mi lett, arra nem emlékszem. :(

Csupa aggódás, csupa szeretés. De ő sem akar velem találkozni. Nem mondja azt, hogy gyere, üljünk le egy pohár borral és öntsd ki a szíved. (nem a szerelmi életem, hanem a kétségeimet, a félelmeimet). De levélben leírhatom és meghallgatna. De nem írom. A levelek, a levélben támogatás mint az ujjaim között kipergő homok. Az csak egy illúzió része, az nem a valóság. Mindegy. kurvaszar egyedül, de közben olyanok jutnak eszembe reggel kávéfőzés közben, hogy jó volt amikor reggel valaki másnak is csináltam kávét, aztán eszembe jut, hogy de kurva szar volt mindig a másik változékony kedvét keresni. Bármilyen süti jó, jajj nem szeretem a csokisat, reggelizni kell mert úgy egészséges, jajj a reggeli megterhel nem vagyok éhes, nem szeretek beszélgetni, miért nem szólsz hozzám, viszek ebédet, veszek inkább, de jó akinek főznek, szeretem, de nem kell, szeretlek de most fáradt vagyok, stb, stb és közben ott van az ember saját vágya meg a saját változékony hangulata és e miatt a rengeteg megértés, persze, értem, nem szereted, most nem kell, nem ezt, nem így akartad. (persze ez elnyújtva az időben) de végül az ember leszokik róla. Nem csinál kávét, nem készít ételt, nem telefonál, nem mond semmit, nem bújik, nem izgat, csak csendben elmagányosodik pedig olyan szépen indult a dolog... És akkor arra gondolok, hogy ezt nem akarom. Én ennek a fájdalmát nem szeretném mégegyszer. De közben ott van annak a rémülete, hogy egyszerűen "nem látszom". (erről majd írok, mert van egy nagyon érdekes tanulmány arról, hogy mitől érezzük magunkat jól egy kapcsolatban vagy barátságban és ennek része az, hogy úgy érezzük, hogy mi magunk látszódunk, a valóságunk, ismerik az összes kis faszságunkat, az értékeinket, a hibáinkat és megéljük az elfogadást és a figyelmet magunk felé) Ezért is kergeti az ember a tumblit, posztol, reblogol, hozzászól, mert van az a mélyen gyökerező vágy, hogy megéljük, hogy látszódunk. Mi, a valódi énünk. Amire ugye a legkézenfekvőbb lenne a párkapcsolat, mert akármi is történik benne, az a valóság, ellentétben az összes hazugságunkkal amivel részt veszünk a világban és főleg a neten. Van akinek sok ember kell erre. Én mindig rájövök, hogy a csillogás-villogás nekem pótcselekvés. Nekem csak egy kell.

Mindegy is az egész, csak aranyos volt a mondás, hogy csak akkor legyek egyedül, ha azt akarom. Nem, nem akarom.

Mindennek meg van a maga ideje. Azok az idők is kellenek, amikor az ember dermedten él, amikor várakozik, és az elbaszott kapcsolatok is kellenek, amikbe feleslegesen toljuk bele az energiát. A működésünk azért furcsa, mert többnyire kívül keressük az okokat, pedig mindig csak belül van. Volt egy barátom, tényleg nagyszerű ember. Bár magát nem tartotta annak, de okos volt nagyon és kreatív, még ha nem is a kreativitás volt az élete közepe. Bár mind képmutatók vagyunk valamennyire, vagyis vannak arcaink otthonra, a munkahelyre, a közösségek és a barátaink felé külön-külön más és más, ha kapcsolatainkat összeterelnénk egy helyre, órákig beszélgethetnének rólunk a nélkül, hogy rájönnének, hogy ugyanarról az emberről van szó. …. Mindig anyámmal példálózom, de nekem ő az überalles trauma, bármilyen rossz mértékegysége: 1 anyám narcizmusa. Anyám képmutatása azért volt baromi bántó, mert ő beáldozta a családját, a szeretteit is, hogy idegeneknek megfeleljen, hogy azok szeressék vagy sajnálják, vagy elismerjék őt. Sokszor hallgattam végig beszélgetéseket, ugyanazt a sztorit már többedszer, teljesen máshogy elmondva, gátlástalanul hazudozva. És mindez csak a hatásért, csak a másik manipulációjáért. Sosem azért, hogy védje azt a valakit, akiről mesél. Ebből lett, hogy érzékennyé váltam az ellentmondásokra, inkább nem szeretném… …. Szóval volt ez a nagyszerű barátom, és amíg más barátaimnál a személyes beszélgetések és a szocmédia megnyilvánulásaik kéz a kézben ballagtak, addig ennél a barátomnál zavarba ejtően más volt. Valahol hazudik – ez volt az érzésem és ezt nagyon nem szerettem. Sokáig kínlódtam ezzel, míg egy nap felbukkant bennem a megoldás. Mivel értem én, hogy ahogy anyám is, ő is a megfelelő eszközöket használja a megfelelő helyen, hogy kielégítse a szükségleteit, de ő csak magát áldozza be, a szeretteit nem, szóval ődolga, de mivel engem ez az ellentmondás zavar, nem kell őt olvasnom és kész is a megoldás. Úgyhogy kikövettem, és legyőztem a kíváncsiságot is, hogy olvassam. legyen ő nekem az, amit a személyes beszélgetésekben hoz.  Ám, ezen a vonalon rájöttem, hogy minden perc pazarlás amit a szocmédia felületen töltök. Hogy ahogy ő, ugyanúgy hazudik mindenki. Hogy kétségbeesett ingeréhség az egész, és esszük a szart, a kitudja miféle emberek akármilyen hozzászólásait. És egyre többet adunk, hogy egyre többet kapjunk és torzul minden mert hat ránk, bármennyire is azt mondjuk, hogy nem. Amire hatsz, az hat rád! És akkor kiszálltam. Ami ellentmondás, hiszen te is olvasod most éppen ezt, vagyis itt vagyok. De nem pörgetem végig naponta ezerszer az oldalt, hogy van-e valami eleség az agyamnak. Napi egy poszt, és elolvasom azt a nagyon kevés embert, akit követek. Érdekel amit írnak. Nem kell kényszeresen mutogatnom, hogy vicces meg okos meg különleges vagyok, hogy visszajelezzenek, hogy vicces meg okos meg különleges vagyok. Nem kell megvédenem a nők vagy a férfiak jogait, se a melegekét se a senkiét se, hogy elismerten a píszí világnézethez tartozzam, és nem kell mások szexuális sóvárgása miatt legyűrnöm ezerszer a gondolatot, hogy verd ki, baszod, és hagyd ezt abba, annyira szánalmas! Minden perc pazarlás, és a tumbli ugyanazt csinálja, mint az elitiskolák mind. Azt harsogja és elhiteti a tagjaival, hogy ők különböznek, hogy jobbak, másabbak azoknál, mint akik FB-t vagy twittert vagy bármit használnak. Kinevetik, kipellengérezik a többieket és észre sem veszik, hogy míg a tumblin gyakori a más oldalakon szereplő emberek cikizése, a más oldalakon levők cikizés céljából nem vesznek elő tumbliposztokat. Szarnak a tumbli toxikus narcisztikus világára. Egy nap belefáradtam ezeknek az ellentmondásoknak a „kezelésébe”. Naponta kiposztolom a kis életem kérdéseit, elolvasom azt a néhány embert, aki úgy érzem őszintén beszél magáról és az őt foglalkoztató kérdésekről, aztán megyek dolgomra. Ez itt csak egy blog. Nem szeret, nem véd, nem barát és nem számíthatsz rá.